1.
<i>Szakadék a saját személyes nyelvem és a társadalomé közt.</i>
Ezt a meghatározást a skizofréniáról hallottam, de kiskutya legyek, ha a szerző nem a művészetre (is) célzott. A versek sem köznapi nyelven szólnak, bármennyire is úgy tűnik a modern stílusok némelyikében. Szemantikailag mások. És ez így szükségszerű. Normális ember nem gondolkodik olyasmiken, amikről verset lehetne írni, ezért van az, hogy a költő kénytelen a saját fogalomrendszerének csak tökéletlenül megfelelő nyelvet alkalmazni, kifejezni a kifejezhetetlent. És ezt hívjuk művészetnek (legalábbis az egyik formájának). A művészet tehát a szavak, hangok, színek, formák, anyagok nem rendeltetésszerű használata, a józanság, épelméjűség, haszonelvűség, racionalitás, kazo - a név mindegy - ellentétét.
Ugyanakkor maga a rendeltetésszerűség is fikció, hiszen szándék csak az agyban létezik, a természetben (fában, kőben, stb.) nem; és a legegyszerűbb kőbaltától a legfinomabb elektronikáig minden emberi eszköz is fikció volt eredetileg, hiszen első megépítéséig fizikailag nem létezett, először az ötletnek, az ideának kellett megszületnie, amihez viszont a képzelet elengedhetetlen. Tehát a tisztán normális emberekből álló tömeg tehetetlen a betegek, a képzelőerővel rendelkezők nélkül - ugyanúgy, ahogy sok esetben a beteg (vagy tehetséges - a név megintcsak mindegy) egyén tehetetlen a normális társadalom nélkül, és annak csupán (legalábbis rövid távon) gazdasági terhet jelent.
2.
Örökbefogadtam egy anyanyelvet,
küzdök az igazival;
a fejemre évszámok hullnak,
betemet lassan az avar.
Negyvenötössel a kezében
a tökéletes pillanat
incselkedik, közelg, de mégis
karnyújtásnyira marad.
