szerző: Douglas P. Wojtowicz
(eredeti cím: Crash Blossoms)
(Végre én is inspiráltam valamit. - a blogger)
Ő volt az első öngyilkos, akivel találkoztam. Még új voltam a szakmában, Vic, a mentorom felügyelete alatt. Az erdőből jövő szagot követtem, amit a játszadozó mókusokként kergetőző szellők hoztak felém. A faleveleken átszűrődő fény remegő rajzolatot festett a helyszín köré, ahol a fiatal nő feküdt, a pólója vérrel átitatva ott, ahol valamikor egy élő szív működött. Az egész olyan tisztának, kényelmesnek tűnt. Utolsó perceiben a fejét egy összehajtogatott takaróra hajtotta, a hüvelykujja még mindig a hatalmas fegyver sátorvasába volt akadva.
Azt hittem, egy virág pihent a mellén, pont a szíve felett, sötétbíbor szirmok a fehér pólón. Aztán észrevettem, hogy a virág, amely ott kinőtt, vérből való volt, amelyet megsötétített az idő, és úgy terült szét, mint egy hervadt rózsa.
Megszédültem, ahogy elborított a szánalom hulláma a nő iránt, ahogy elgondolkodtam azon, mi vezethette arra, hogy itt adja át magát a bomlásnak és rothadásnak, ahelyett, hogy végigélje az életét.
- Elgondolkodtál? - kérdezte Vic, látva az ábrázatomat. - Ne. Hagyd. Ne gondolkozz, mert attól csak rosszabb lesz a meló.
Az arca beesett és szürke volt az elemek hatásától, de mégis derűt sugárzott. Akár Mona Lisa mosolya. Összeszorítottam a fogam. Mitől menekülhetett? A karjai tele voltak régi hegekkel, mintha valaki kardot élezett volna rajtuk. Sose húznék le annyit a jelvénnyel, hogy valaha nyomozói rangot érjek el, de Vic ügyes mentor volt, és az akadémián az első naptól kezdve belénkverték a megfigyelési készségeket. A lány életében sok fájdalom lehetett, mire eljutott odáig, hogy megszabadult tőle.
Beszóltunk a központba, és megvártuk a nyomozókat meg a halottkémet. Nem nyúltunk semmihez, de a test állapotából és a kezében tartott fegyverből kiindulva öngyilkosságot állapítottak meg. A helyszínelők találtak egy telefont és egy jegyzetfüzetet, mindkettő eléggé elázott a tavaszi esők miatt, de egyik se károsodott az olvashatatlanságig.
Az áldozat Aileen Krojicként került azonosításra; román állampolgár volt, egy Sibiu nevű romániai városból érkezett az országba turistaként. A Krojic szüleivel történt kapcsolatfelvétel megerősítette, hogy már legalább egyszer megkísérelt öngyilkos lenni. Az apján a sokk jelei mutatkoztak ugyan, de nem lepte meg a haláleset. Az áldozatnál talált jegyzetfüzetben levő történetek és versek arról tanúskodnak, hogy ezt a célt tűzte ki maga elé a huszonhetedik születésnapjára.
Személyes tárgyai egy tárolóba kerültek a további nyomozást elősegítendő, illetve arra az esetre, ha a család kérné a visszajuttatásukat. Ezek a tárgyak a következők voltak: a ruhái, az említett jegyzetfüzet, az okostelefonja, és a hathüvelykes csővel rendelkező .357 Magnum revolver, mellyel a halált okozó lövést leadta.
Egyszerűen és kényelmesen volt öltözve: sima fehér póló, farmernadrág, férfialsó és tornacipő volt rajta. Kézitáskája nem volt, de a nadrág egyik zsebében pénztárcát találtak. Ebben román személyes okmányok és eurós bankjegyek, valamint némi amerikai pénz volt. No meg egy sietősen lefirkantott nyugta a revolverről.
A cetlin szereplő kézírás egyezett egy ismert bandatagéval, akit hasonló lőtt sebbel szintén holtan találtak. Így a fegyver a gyilkossági csoport bizonyítékraktárában maradt, hogy az ügy lezárásra kerülhessen a nyilvántartásban. A bandatagot a lány előtt egy héttel találták meg, de a halottkém jelentése szerint a két haláleset egymáshoz képest 24 órán belül történt.
A gyilkosságiak összerakták a képet. Krojic illegálisan vette a fegyvert, egy bűnözőtől. A bűnöző láthatóan többet várt anyagi ellenszolgáltatásnál, mivel letolt nadrággal találtak rá a holttestére. Krojic elhagyta a helyszínt, és egy félreeső erdei tisztásra ment, ahol aztán öngyilkos lett.
A szülei tudomásul vették az értesítést; az anyja nem kívánt többet foglalkozni vele, Krojic úr pedig elmagyarázta, hogy nincs elég pénzük a test hazaszállíttatására. A személyes tárgyait sem kérték ki - így ezeket Deacon járőr vitte magával. Deacon fedezte fel a holttestet, és meg akarta érteni az esetet.
Nem rendeltetésszerű - Aileen Krojic
Többezer testvérem és én
együtt hagytuk el a gyártósort;
tele álmokkal vérről, mennydörgésről,
megrészegülve önnön erőnktől.
Aztán megvettél, sötétbe zártál,
ahol hatalmam türelmetlenséggé nőtt -
nem volt semmi, amit megvédhettél, amiért küzdhettél volna?
Egy nap aztán a nap fénye tűzött rám -
tucatmagammal kerültem a gépbe
...és acélfalba vertem a fejem,
elvesztegetve halálos álmaim.
A vers elolvasása után leraktam a füzetet. Voltam eléggé fegyveres pasas ahhoz, hogy értsem, egy töltényről beszél, még a harci kiképzéshez használt acél céltárgy is stimmelt.
Furcsa megszemélyesítése volt valaminek, amit gyilkolásra lehet használni. Ami még rosszabb, csalódottságot fejezett ki amiatt, hogy nem ölt meg egy másik embert. Imádtam lőni, de szolgálati időm alatt soha, egyszer sem akartam golyót ereszteni egy másik emberi lénybe. Láttam gyilkosságok áldozatait, és láttam, amikor a többiek jogosan lőttek le bizonyos bűnözőket.
Nem ez volt az egyetlen vers, ami a halált romantikus dologként kezelte. Csak azért nem gondoltam arra, hogy esetleg pszichopata lehetett, mert amikor ténylegesen gyilkosságokról írt, akkor mindig azok ellen harcolt, akik ok nélkül másokat bántottak. Zaklatók és árulók ellen küzdött, kiállt a tekintéllyel való visszaélés ellen, minden erőszakos és alattomos támadás ellen, ami az egyén jogai ellen irányult.
Aileen a fura kölykökkel volt, a kiközösítettekkel, azokkal, akik nem kellettek senkinek. Abban a világban volt otthon, és büszke volt rá, hogy nem szívesen látják "komoly társaságban".
Csodás zsaru lett volna belőle.
Kár, hogy folyton arról írt, hogy a kékruhás emberek mennyire gyűlölnék őt, ha megpróbálná megváltoztatni a világot.
Te fojtózsinórnak hívod, a gyilkosság és a rosszindulat eszközének.
Én Kevorkian sáljának, amely örökre elűzi a hideget.
Huxley és Orwell figyelmeztetni akartak,
nem útmutatást adni.
Szállj ki végre a fejemből,
hadd legyek önmagam.
Őrültnek nevezel.
Micsoda könnyű módszer
hogy az igazságot
egy kis bogyóval intézd el.
Vic megrázta a fejét. Munka után voltunk, lazítottunk, egy-két sör is lecsúszott. Utáltam az ízét, de abban a pillanatban elterelte a figyelmem. Aileen jegyzetfüzete befészkelte magát az agyamba.
- Arról az öngyilkosról morfondírozol - mondta.
- Jó megfigyelés. Zsarunak kéne menned.
Vic kuncogott.
- Mondtam, hogy ne ásd bele magad.
- Gondoltál rá, hogy az emberek hiányosak?
- Emberek vagyunk, Deke. Még Jézus Krisztus se volt makulátlan!
- Mármint, hogy mint élőlények, nem vagyunk teljesek. Például a csigáknak mindkét készlet megvan.
- Mint Mishelle?
A lány Vic informátora volt, akivel egyre többször találkoztam. Fiúnak született, de ez csak egy esetleges tény volt. A lelke, az egész más lapra tartozott.
- Nem, nem úgy. És Mishelle-nek csak egyfajta... cucca van.
- Hagyod magadat rágódni ezen. Ez nem jó.
- Persze. De minél többet nézem, annál többet értek.
- Értesz? Mit, hogy hogyan élnek a kattantak?
- Mind kattantak vagyunk, Vic. Ő csak jobban tudta.
- Akkor miért nyírta ki magát?
- Ne öngyilkosságként gondolj rá. Csak visszament aludni.
Vic nagyot húzott a söröskorsóból. Bólintott, buldogarcán látszott, hogy összerakja a képet. "Nem kérte, hogy megszülessen. És ha durván ébresztenek fel, az egész napod olyan, mint egy szarral töltött szendvics, mindegy, mennyi kávét iszol.
Elvigyorodtam.
- Jó megfigyelés.
- Tudom. Zsarunak kéne mennem. - nevetett Vic.
Aileenben megmaradt a tinilányok lelkesedése a tökéletes esküvő tervezgetése iránt, és tulajdonképpen ez is az esküvős álmai beteljesülése volt. Mielőtt a szerelem mint olyan eltűnt volna az életéből, a gondolatait az uralta, hogy milyen lesz a kedvesével itt térdelni, ezen a csendes tisztáson, a leveleken átszűrődő napfényben. A szertartáshoz nem kellett pap, hiszen az egyház és babonaság minden formáját rég elvetette már, a szexualitása elítélésére adott reakcióként.
Hidegen hagyta az intimitás "férfias" oldala, sőt, fiatalabb korában a virslivel és hasonlókkal végzett kísérletezés is arra mutatott, hogy a férfiasság eszköze idegen és érdektelen volt számára. Nem szerette a behatolást, mert túl erőszakosnak találta. Ugyanakkor a fegyver súlya, a hat hüvelyknyi kemény acél, amely a mellei között pihent, egyszerre több mint fallikus jelenségnek tűnt. Ezt ő választotta. Nem engedte meg senkinek, hogy ráerőltesse magát, mint az a termetes barom évekkel ezelőtt.
Akkor sem engedte be "azt" a belső szentélyébe. Csak megkóstolta a meredező szervet, és tulajdonosa élvezetének sós-ragadós váladékát.
Az a férfi, aki ezt a szeretettel fényezett acéldarabot adta el neki, "árengedményt" kínált. Csak annyit kellett volna tennie, hogy megérinti, és hagyja beléhatolni. Ezért hozta el a találkozóra saját golyóját. Egy lövéssel lehűtötte a pasast.
Annyi éven át szerette volna tudni, milyen egy valóban odaadó, önzetlen test érintése, és végül az adta meg ezt neki, aki meg akarta fosztani a jogaitól. Eljátszott a végtagjaival, érezte a kihűlő húst, a vértelen szövetek lágyságát. Tanúja volt az utolsó lélegzetvételnek.
Aileen soha nem kívánta senkitől beleegyezés nélkül elvenni az életet. Haza akarta küldeni őket.
De aztán jött ez a férfi, aki hiába tudott a beállítottságáról, mégis ráerőltette volna magát, mint valami barbár. Mintegy bocsánatkérésként, megadta neki azt, amire a lány mindig is vágyott: hogy ott lehessen valakinél az utolsó pillanatokban, ennél a mágikus eseménynél. Nem haragudott rá, és még a támadása miatt érzett félelem is kifakult az emlékeiből.
Aileen a szívének szegezte a cső végét.
Bárcsak igaz szerelmével lehetett volna - de őt a bogyók elvették tőle.
Csak ekkor jutott eszébe, hogy kitegye a telefont és a füzetet maga mellé, hogy könnyen megtalálják őket.
Talán valaki megérti, mi vezette erre a tisztásra.
Aztán meghúzta a ravaszt, és már úton is volt hazafelé, mielőtt a lövés visszhangja megszólalt volna.
