Ho-ho-ho, motherfuckers.

Karácsony kedvéért fáj a derekam, ma elfogy a fa (bár hétfőn megyek pénzért és megint lesz, de ehhez bele kell nyúlnom a tartalékba), és nincs pia.

Utálom a karácsonyt. Már gyerekként se bírtam túlzottan, főleg azt, ahogy a család kommunista és katolikus fele összeveszett az egésznek az értelmén, meg azt, hogy soha a büdös életben nem azt kaptam, amit szerettem volna (ezúton üzenem a szülőknek, hogy ha a gyerek játékpisztolyért meg űrhajóért nyúz egész évben, és Barbie-babával szúrod ki a szemét ajándék címén, azzal csak rontasz a helyzeten). Most meg az a nagy helyzet, hogy négy napig semmi sincs nyitva, és fogalmam sincs, vasárnap mit fogunk enni ennek eredményeként. Szerintem ki se kelek az ágyból, téli álmot alszok, vagy mi.

Neked viszont boldog karácsonyt, és ha tényleg az, akkor örülj neki, mert másnak nem biztos, hogy az. Bár ez asszem mindig érvényes. :)

Android ő?

 Eszembe ugrott a gyerekkoromból egy szám. Egész jó. Az ilyen monoton, szövegileg igényes zenékért megőrültem egy időben, a Tool kihűltkapcsolatos száma is ilyen, meg a SOAD lassúbb produktumai. Vicces módon a Kedvesem is ilyen akar lenni, csak valahogy nem egészen üti meg a szintet. "Feltuningolt Trabant", mint ahogy tegnap mondta valaki. :)

Viszont ha már a gépeknél tartunk, miért van az, hogy automatice a szilikonalapú létformákat "gépnek" ítéljük, az organikusakat meg nem? Egyrészt, egy szoftvernek mindegy, hogy min fut (ha a kompatibilitás megvan, persze), és az emberi elme ugyanúgy szoftver, mint a Windows, csak (merem remélni) valamivel fejlettebb. Másrészt, a gének szemszögéből magunk is csak hordozórakéták, eldobható túlélőgépek vagyunk. Úgyhogy az "élő" meg a "gépezet" között nem egyértelmű a különbség. Talán a mesterséges előállítás vagy a tudatosság jobb kritérium lenne, de egy medúza pl. nem hinném, hogy különösebben tudatos lenne, a génsebészet meg elég közel jár a mesterségesen összetákolt organizmusokhoz (sőt, mesterséges baktérium már van is). Bár a helyzettől is függ, mikor mit értünk melyik fogalom, illetve fogalompár alatt. De erre is érdemes a "spektrum"- vagy gradiens-típusú gondolkodást alkalmazni. Szerintem.

Kritika

Felporszívóztam. Ilyenkor mindig eszembe jut az a furcsa fordulat, hogy régen én ettem le a szőnyeget, és anyám takarította fel, most meg, hogy megtanultam nem morzsázva enni (azért sem mondok le a római stílusú, ágyban, könyv mellett elköltött vacsoráról), elkezdett ő morzsázni, és nekem kell felszedni. No meg az, hogy azért nem vagyok oda a házimunkáért (a favágást leszámítva), mert csalódás ért ezen a téren is. Ugyanis gyerekfejjel azt hittem, hogy ha eleget takarítok, anyám szeretni fog. Persze ez nem következett be, sőt, egy idő után magától értetődőnek vette, hogy felnyalok (legalább) magam után. El is kényelmesedett rendesen, ma már gyakorlatilag minden az én dolgom (kivéve a főzést, az apámé), sőt, ha nem csinálom meg, jön a fenyegetés, hogy el fog vitetni a rendőrökkel, meg öngyilkos lesz (persze, rá jellemző módon, ez csak fenyegetés meg figyelemfelhívás - bezzeg én egy büdös szót nem szólok itthon a jövő nyáron esedékes exit projektről), én meg vagyok akkora konfliktuskerülő marha, hogy inkább megcsinálom, mert az kevesebb erőfeszítés, mint a hisztijeit hallgatni.

De nem is ez a lényeg, ez csak ízelítő a családi légkörből - ami igazán zavar, az az, hogy vannak már egy páran (igaz, többségében külföldiek, de kit érdekel), akik szerint intelligens, sőt, tehetséges vagyok, meg kreatív, meg úgy egyáltalán egy olyan valaki, akinek a tevékenysége pozitív színfolt a világban; viszont mindeközben arra kényszerülök, hogy olyan megalázó banalitásokkal törődjek, mint a morzsa a padlón, meg a fűtés kezelése, meg a személyi higiénia. Méltatlan helyzet. Elvégre diplomám van, sőt, már hellyel-közzel keresetem is (ráadásul abban, amihez értek, nem egy áruházi raktárban), hogy a fenébe jövök én ahhoz, hogy felsöpörjem a konyhát? Nem tudom, mi miatt alakult ez így, nyilván a saját hülyeségemnek is része volt benne (kezdve azzal, hogy bölcsésznek mentem, ami finoman szólva nem egy aranybánya), de nagyon meg tudja kérdőjelezni azokat a dicsérő szavakat, amiket a "kollégáktól" hallok. És ami igazán elszomorító, az az, hogy biztos vannak még rengetegen mások is hasonló helyzetben, akik pedig nálam is nagyságrendekkel érdemesebbek a megbecsülésre. (Míg egyesek csak azért, mert egy adott területen "valakik", egyből úgy esnek latba, mintha univerzális zsenik lennének - akár pénzügyi, akár egyéb okokból. A minap hallottam pl. egy írószerepben tetszelgő biológusról, akit gondolkodás nélkül kiadnak, pedig annyira rettenetes produktumot hozott létre, hogy az már bűn az irodalom ellen.)

Ha már a kritikáknál tartunk, az se tesz épp jót az ember lelkivilágának, ha közlik vele, hogy "női természete" van. Még akkor sem, ha fogalmam sincs, hogy ez tényleg így van-e, meg mennyire, sőt, még arról sem, hogy hogy tudnám bebizonyítani az ellenkezőjét. Hiába no, objektív értékítélet nem létezik, sem a művészetben, sem máshol, mert ha objektív, az már nem érték; a moralitásban is a "helyes" mindig véleményes, valaki szerint helyes (kedves vallásos népek, igen, Isten "objektív standardja" sem objektív, hanem az ő személyes véleménye; BionicDance-nek ebben akkor is igaza van, ha amúgy egy ultraliberális, fegyverellenes hisztigép). Ettől függetlenül nem esik jól, ha "lenőzik" az embert, vagyis kijelentik, hogy kizárólag háztartási robotnak és szeretőnek jó, tehetséggel nem rendelkezhet, és egyébként is fogja be a száját. Ha mindezt ráadásul egy nő teszi, annak meg megvan a maga abszurditása.

Viszont mostanában egyre kevésbé veszem fel az ilyesmit. Úgyis csak száz (vagy több) év múlva derül ki, hogy volt-e értelme verset vagy filozófiát körmölgetni ahelyett, hogy a káposztás pörkölt vagy a szőnyegtisztítás rejtelmeiben mélyedek el. Akkor meg már nem leszek itt, hogy halljam.

Agymenés

Amikor épp nem vagyok nyakig a melóban vagy a whiskey-ben, mint például most, akkor szoktak "de jó lenne ezt kutatni, ha még az egyetemen lennék" típusú ötleteim támadni. Most pl. egy olyan hipotézis ötlött fel bennem, miszerint a szájhagyomány nem halt ki, sőt, a maga proteuszi tekergésével, "pontatlanságával", vadregényességével együtt beépült az írásos, helyesebben a gépelt kultúrába. A csetoldalak, a fórumok, a blogok bizonyos fajtái, az egyéb valósidejű netes érintkezési felületek nagyon olyan benyomást keltenek, mint az ősember a tűz körül. (És itt most nem a színvonalra gondolok. Őseinknél is nyilván volt egy spektrum a pletyka és a filozófiai diskurzus között; ugye mint Eleanor Roosevelt mondotta volt: "A nagy elmék ideákról beszélgetnek, a közepesek eseményekről, a kisszerűek pedig emberekről." Remélem jól fordítottam :))

Amit ezen kutatni kéne, vagy lehetne, az az, hogy a) maga a benyomás mennyiben felel meg a valóságnak, b) hogyan alakult át az orális tradíció a felületváltással, illetve létezik-e még szó szerint veendő orális tradíció, és ha igen, akkor mennyiben lép kölcsönhatásba a gépelt kultúrával, c) milyen hatással van ez azokra a nyelvekre, amelyeknek régebben valami hihetetlen kincsei voltak, majd ezek nagy része eltűnt, pont az írás hiánya (egyes esetekben tiltása) miatt. (Na ugyan mégis, kikre gondolhatok itt? ;)) Persze az is lehet, hogy ez az egész már másnak is eszébe jutott, és dolgozatot is írt róla - ha így van, jól tette. Ha még nem történt ilyen, és ezt a blogot olvassa valaki, aki épp témát keres, hát akkor hajrá :)

Még valami: vajon miért van az, hogy anyagi ösztönzés és "kötelezőség" nélkül nem hogy kevesebbet gondolkodnék ilyeneken, de pont hogy jobban érdekelnek az ehhez hasonló akadémikus témák? Fordítva vagyok bekötve, ahogy apám mindig mondja? De most komolyan, nem így lenne az igazi? Dawkins is mindig mondja (mellesleg, most vettem meg az újat tőle, sajnos a behatárolt hozzáférésem miatt magyarul; elég...furcsa váltás az ismeretterjesztő cuccai után, mintha pöttyet nagyképűvé vált volna) hogy a tanulást önmagáért lehet igazán élvezni, nem azért, mert "kell" vagy mert "jutalom" jár érte. Mik vagyunk mi, basszus, szamarak, hogy csak akkor mozdulunk meg, ha elénk kötik a répát? Persze elismerem, hogy engem elég nehezen lehet rávenni olyasmire, ami értelmetlennek vagy kényelmetlennek tűnik (pl. az úgynevezett "rendrakás", ami után kevésbé találok meg dolgokat a lakóteremben, mint előtte, hiába néz ki "áttekinthetőbbnek" a felületes szemlélő számára - egyébként fogalmam sincs, hogy ez miért van, valószínűleg a diszkalkuliás térérzékeléshez lehet köze; na gyerekek, még egy téma, amit jól meg kéne vizsgálni, kognitív pszichológusok, merre vagytok?). Amire viszont rá lehet, az általában nem fizet jól. Bár persze ennek köze lehet ahhoz is, hogy egy...hmmm...hogymondjam, nem kifejezetten tudomány- és/vagy kreativitáscentrikus országban élek, amiben az a paradoxon, hogy szinte mindazok a lakói, akik máshol telepedtek le, pontosan tudományos és/vagy művészi területen csináltak valami szignifikánsat. És nem hiszem el, hogy ez sima pénzkérdés lenne. Emögött valami más van, valami társadalmi jelenség, ami kb. annyira berögzött és kiirthatatlan, mint a katolikus-protestáns ellentét vagy a "kocsmaiverekedés-kultúra". (Még egy dolgozatra való cucc. Remélem, már látszik, mit akarok mondani ezzel a bejegyzéssel.)

Persze mit vagyok oda a paradoxonokkal, amikor magam is egy járkáló paradoxon vagyok, lol. :)

A másnapos keltológus balladája

Mint vízfesték, folynak össze a színek -
áldott aranybarna csillogás
marad csupán fókuszban, ősi földek
erika-lepte dombjain csodás
mesék szülője, férfi öröme -
halott lelkek sovány életvize*.
Remeg valami az üres levegőben,
gombaméreg-ízű reggelek
porosodnak, s minden szenvedőben
egy pohárral többet szenvedek.

*:  Aqua vitae, uisce beatha. Ha az utóbbit helyesen kimondod, rájössz, miről szól ;)

négy

Abiogenezis

A diktatúra tetemén,
a paranoia tején,
Keleten nevelkedtem én.
A formák hűvös zavarát
mint vörösiszap-ár törte át
a gondolat - furcsa kelát
képződött lelkemben tehát
Kelet - s Nyugatnak talajából:
üledék, mely verset táplál
és mindennapi működést gátol.
A tömeg az idegent bizony
mindig kizárja önmagából.

Magad, Uram...

Remények és kijáratok -
áltattatok, míg álltatok;
romjaitokon az esők
sava már mintát rághatott.
Közben felépítettem én
magamnak egy kijáratot.

Megadni a módját

Archaizáltam eleget,
játszottam harcos meleget -
radikális vagy liberális,
vagy mit bánom én már, mily reális:
ha valami helyes, az helyes.
Lehet, hogy épp nem kellemes
tolladdal állni percekig,
míg szíved gondokkal telik,
de használd ki, míg engedik
vékonyka választójogod.
Kellene, ha már nem tudod.

Szabályozottság

Ki tudja, ki látta, amikor
elloptuk az örömöt magunktól?
Ma már csak üvegben létezik,
meg fecskendőkben és hazugságban;
falak vigyázzák tetteit,
bűnné lett vágyni, ferde hajlam.
Oly becses volt hát a biztonságunk,
hogy mindennek nyakára hágtunk,
ami miatt valaha érdemes volt
biztonságban lenni? Itt vagyunk
összezárva minden méhbe holt
igaz öröm kísértetével -
s te még rám szólsz: "vigyázz, kit idézel!"?

Fuck The System

Az utóbbi napokban elég sokszor fenyegetett a veszély, hogy hiába dolgoztam az elmúlt hónapban. Épp fejezem befele egy 500+ oldalas könyv fordítását, és felmerül pár családi és szakmai gond is. Ezeket nem részletezem, a szokásos faszság. Viszont.

Erről a káoszról eszembe jutott, hogy mi is volt a gond gyerekkoromtól kezdve végig. Az, hogy ha azt érezteted egy gyerekkel, hogy hiába dolgozott, az kurvára tud fájni. Ez most az összes szülőnek és tanárnak szól odakint. Amikor az emberpalánta órákat dolgozott egy középkori vesztőhelymodellen harmadikban, akkor ne küldd pszichológushoz és fenyegesd eltanácsolással, hanem értékeld a munkáját. Amikor elsőben segítőkész akar lenni, és elmagyarázza, hogy készül a gyerek, akkor ne megbotránkozz, hanem örülj, hogy mennyi mindent tud és ezt a tudást jóra akarja használni. Amikor tizedikben először hall a Gay-Straight Alliance fogalmáról (ez egy olyan szakkörféleség, ahol meleg és heteró fiatalok együtt vannak és az előbbiek megismertetik az utóbbiakkal azt, hogy milyen melegnek lenni, és tévhiteket oszlatnak, az utóbbiak meg kérdeznek, visszajeleznek, barátkoznak, stb.), és azonnal importálni akarja, akkor ne tiltsd be, hanem segíts a szervezésben. Mert a hivatásodnak pontosan ez lenne a lényege. Ez lenne az értelme annak, hogy gyerekekkel foglalkozol. Kivéve persze, ha direkt tönkre akarod vágni az embert egy életre. (Ebben az esetben viszont a kurva anyád.)

Nagyon nem mindegy, hogy az ember erőfeszítéseire eredmény, vagy elutasítás érkezik. Sokkal többet elérhettem volna, ha nem vágnak alám. Egyrészt tizenévesen sikerült magamnak is elhinnem, hogy nem sokra viszem (pedig még így is többre vittem, mint ahogy számítottak rá), másrészt meg egy csomó mindent utólag kellett elsajátítanom, rengeteg extra energia, idő, és bizonyos esetekben pénz árán (pl. matematikai alapképességek, amiket igenis meg tud tanulni egy DC-s is bazmeg, csak nem olyan módszerrel, mint a többiek). Pár dologról teljesen le is késtem (patológusi karrier...*sóhaj*), és mindezt azért, mert buta emberek tanítottak, plusz volt egy anyám, aki nagyon nem volt Eustacia Cutler, inkább behódolt nekik, elhitte, hogy a lánya egy kudarchalmaz, és megpróbált azt is csinálni belőle. (Még három éve is ezen munkálkodott, sőt, még most is fennáll a lehetősége, hogy bekavar valamit.)

Úgyhogy bassza meg a rendszer!

Dilettáns

Ez most egy amolyan vallomásféle. Nem szabadna történelmet tanulnom, mert fáj. Nem vagyok objektív, szemlélődő tudós típus. Hogy is lehetnék, amikor a száraz tények és üres szavak mögött olyan dolgok vannak, amiknek ereje van. A számok mögött hallom a megkínzott Erin sikolyát, látom az egyenes derekú déliek csatasorait, és még ezer más érzés verődik át rajtam, mint Szent Sebestyénen a nyilak. A titokzatos északnyugati irányú húzás valójában vér és dal ötvözete.
És néha bizony fáj, mint a fene. De valahogy jólesően fáj. Furcsa. Néha még humort is találok ezekben a dolgokban. Az egyik ilyen vicces epizódról festettem a magam amatőr stílusában egy akvarellt. Na ugyan milyen esemény lehet ez? ;)

Morgás

Tegnap este kicsit bőgtem. Jólszituált vénfasz a tévében kibaszott felvilágosult fejjel megmondja, hogy egyszerűen csak vennem kéne egy vonatjegyet és lelépni. Mintha olyan kibaszott könnyű lenne a híd alatt élni, meg mintha nem számíthatnék arra, hogy amint lehet, utánam küldik a yardot. Kurva jól meg tudja mondani a tutit, bezzeg azt, hogy úgy mégis hova a tökömbe mehetnék, arról nem regélt semmit. (Persze dolgozom rajta, hogy legyen hova, de az messze nem olyan egyszerű, mint ahogy szakemberkém lefestette tegnap este. Egyszer már megpróbáltam elköltözni, annak se lett jó vége.) Azt mondjuk jól látja, hogy az ember a börtönből akar szabadulni, de én már elég korán felismertem, hogy a többi ember semmivel sem jobb anyámnál, maga a társadalom is egy kibaszott börtön, semmi több. Mindenhol vannak szabályok, és mindenhol szopni fogsz, ha nem tartod be őket, akkor is, ha nem tudsz róluk, vagy ha fizikailag fáj betartani őket. Heinlein szerint az erkölcsi érzék = kifinomult túlélési ösztön. Ha nem is pont úgy van igaza, ahogy ő gondolja (ugyanebben a részben ugyanis leszólja/kitekeri az alkotmányos alapértékeket és a gyerekbántalmazást dicséri, mint az "egészséges" társadalom legfőbb fenntartó erejét... gyanítom, hogy ha tényleg verték volna gyerekkorában, tartózkodna a hasonló szónoklatoktól, meg egyáltalán a tipikusan rá jellemző, bicskanyitogató ex cathedra nagyképűségtől - mellesleg pont Stan Ward-ra emlékeztet, akitől egyáltalán ismerem a könyveit; nem mondom, írónak jó, sőt kurvajó, de erre a vonására konkrétan allergiás vagyok), abban azért igaza van, hogy a mainstream társadalom "erkölcse" kizárólag a félelemre és az önérdekre épül - "hogy tudok minél biztonságosabban minél több profithoz jutni", kb. ennyiről van szó, meg a másként gondolkodás mély és hajlíthatatlan elítéléséről (ami viszont szinte minden kultúrára alapból jellemző, csak egyesek megtanultak valamelyest túllépni rajta, legalábbis látszólagosan - de erről majd később). Van egy rendőr ismerősöm, akivel szinte rutinszerűen összeveszünk a jó és rossz fogalmának kérdésein (eleve azt nem egyszerű lenyelnem, hogy egy rohadt erőszakszervezet tagja, per definitionem az elnyomás lelkes eszköze, és erre még büszke is! gondolhatjátok...), tegnap (vagyis ma hajnalban, mert itt a világ alfelén GMT+1 van, nem GMT-7) épp a közös megegyezésen alapuló gyilkosság kapcsán, ami nekem nettó egyenértékű a közös megegyezésen alapuló szexuális aktussal, mármint morális téren - vagyis, ha mindkét fél akarja, akkor senki harmadiknak semmi köze hozzá, és pont. Neki meg tipikus értelmetlen fenntartásai vannak, hogy csak akkor okés, ha beteg vagy, meg ilyenek... Most neki tudnék állni elmagyarázni, hogy mi ezzel a gond, de erről már annyiszor írtam, hogy belefáradtam, egyszerűen elegem van már a vitatkozásból. Nem vagyok politikus, csak egy egyszerű "honleány", aki nyitott szemmel mászkál, és néha azt kívánja, bárcsak be tudná csukni.

Társadalmi konvenciók, árgh.

Szexi kékek

A tatabányai vasútállomáson láttam két nem kicsit ízletesnek látszó rendőrnőt, hímnemű kollégáik társaságában ugyan, de magától értetődően az utóbbiak nem annyira érdekeltek :) Hogy mit kerestek ott, azt passzolom, de elgondolkodtam azon, hogy miért is döbbenek akkorát rajtuk mindig.
Azért, mert ambivalens érzéseim vannak velük kapcsolatban. Valami olyasmire hasonlít az élmény, mikor egy ellenséges katonával találkozol a fronton, aki mellesleg állatira bejön neked szexuálisan. Persze, felfogod, hogy nektek most épp meg kell ölni egymást - vagyis jobb esetben neked őt -, de ugyanakkor meg is kívánod, és ettől egy pillanatra a feje tetejére áll minden.

Erről megint írni kellene, ha nem lenne már így is szétolvadva az agyam a melegtől.

Na ilyen az, amikor a fasz kivan

Eltervezem, hogy nyugodtan mindent megbeszélünk, és kiderítjük, miért van ez az egész, de amikor kijövök a szobámból, és azon az autoriter, bunkó hangon megkérdezi, hogy "Mi bajod?", akkor egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy Az a bajom, hogy heteken át mérgeztél, és ha nem jöttem volna rá, akár mostanáig folytattad volna; meg az is a bajom, hogy a hátam mögött megvezetted a koordinátort, így nem jutottam ki Finnországba, pedig ha sikerül, akkor Niina talán nem szakított volna velem; de legfőképpen az, hogy soha a büdös életben nem mondtad meg, hogy mindezeket MIÉRT csináltad, de tudom, hogy tökéletesen felesleges lenne. Tényleg az fáj az egészben a legjobban, hogy nincs racionális magyarázat, hogy olyan, mintha mindenben a puszta rosszindulat vezérelné, de mégis mi a bús radai rossebtől lesz valaki rosszindulatú a gyerekével szemben?! Okot nem adtam rá, legalábbis nem tudok róla, hogy adtam volna. Ráadásul az összes könyvben az van, hogy a család attól az, hogy tökmindegy, ha nem értünk egyet, vagy ha a másik olyat tesz, amit szerintünk nem kéne, akkor is szeretjük és támogatjuk egymást. Úgy látszik, ez tényleg csak a könyvekben van így. (Meg persze a két "fogadott bátyám" esetében, akiket a neten szedtem össze... az egyik szerint rossz kontinensre születtem, és a helyzet alapján lehet benne valami.)

Azt bezzeg megmondja (mint tegnap is, ebédnél), hogy azt akarja, hogy diliházba kerüljek, de azt nem, hogy miért. Minden szart megcsinálok neki, amire utasít (igaz, hogy csak azért, mert elegem van a folyamatos balhézásból), és szerinte nem vagyok elég "együttműködő". Valaki megértethetné már vele, hogy az együttműködés nem azt jelenti, hogy az embernek nincs saját akarata, nincsenek saját céljai. Megtehetném, hogy öngyilkos leszek, amivel mindkettőnknek jót tennék, de azzal úgy érezné, hogy ő nyert, azt pedig azért se fogom neki megadni, azok után nem, ami a finn út körül történt. Persze nyilván meg fogom tenni, de nem itt. Nem így. Egyébként is megígértem az említett "fogadott bátyámnak", hogy előtte találkozunk Illinois-ban. (Ami még külön megbonyolítja a dolgokat, mert nem is annyira a jegy árának megkeresése a probléma, hanem az, hogy hogyan oldom meg, hogy anyám ne vegye el a pénzt, mielőtt felhasználhatnám. De különben ezt se értem - ha utálsz valakit, akkor azt normális esetben magadtól minél messzebbre akarod tudni. Nem teszel meg mindent csak azért, hogy továbbra is egy házban maradjon veled. Normális esetben. De ez a helyzet közöttünk szerintem már rég nem normális. Pl. normális ember nem nyúl a más cuccához. Ehhez képest már megint nyúlkált a szobámban, kirakta a teraszra az ágyruhát, és ennek még örülnöm is kéne? Na jó, elismerem, ez triviális, de mindenben így viselkedik. Ami a tied, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz meg semmi közöd. Mintha még mindig hároméves lennék, vagy valami.)

Persze abban a pillanatban, ahogy végre eltűnhetek innen, mindez irreleváns lesz. Csak most megy az agyamra, hogy semmiben nem merülhetek el rendesen, mert bármikor zaklathat valami fölösleges marhasággal.

Gondolatok a semmiről

...És akkor a halott tekintet mélyén megpillantottam az orgazmus ragyogását, túl az enyhe másnaposság belső remegésén, túl a nyár pervazív lustaságán, valami olyan módon megfogalmazhatatlan harmóniát, mintha egy Maugliként felnőtt emberi lénynek próbálnám elmagyarázni az otthon és a civilizáció szavak jelentését. Megértettem, mi az, hogy honvágy elindulás nélkül, hogy miért volt az a kényszerképzetem minden tény és logika ellenére egészen kamaszkoromig, sőt, valahol a racionális felszín alatt (bevallatlanul, mert a bevallása egyet jelentett volna a betegség beismerésével) még utána is, hogy külföldi vagyok. Pontosabban nem is a miértet, hanem egyfajta hogyant, mintha a lelkem szövevényes mechanizmusaiba bámultam volna, az óraszerkezet fogaskerekeinek végtelen világába, ahol a részletek kristálytisztán kirajzolódtak, de az egész a távolba veszett, egyszerre mindenhova próbáltam nézni, mintha makuladegeneráción keresztül akartam volna éles képet alkotni valamiről, ami közvetlen előttem van. Képernyővédő futott az agyamban, ahogy a nemlétezést próbáltam elképzelni, de persze végig tudtam, hogy lehetetlen elképzelni, mert olyan nincs, hogy nincs; ha nem vagyok, akkor tapasztalni sem tudok, mert a tapasztalást csinálnia kell valaminek, és ez a valami vagyok én. A semminek nincs milyensége, sem fizikai, sem egyéb tulajdonságai, kiterjedése, színe, bármije; minden kísérlet a semmi megfogalmazására eleve csak üres hasonlat lehet, és hiába címkézzük fel névvel, attól még ugyanaz a semmi marad. Eközben persze a tapasztalás, a levés, még a megminimálisabb ingerdeprivált és mozdulatlan meditálás is aktivitás, azaz: valami, tehát nem semmi, és ezért fáj, és erőfeszítést igényel, és ezért jelent az elmúlás orgazmust, mert egy pillanatra megélheted a fájdalomnélküliség élményét (már ha élménynek nevezhető egyáltalán minden élmény hiánya), bár a fájdalomnak nem is voltál létezésed teljes ideje alatt tudatában - talán csak azokban a pillanatokban, amikor a méhen belüli, viszonylag szelíd majdnem-létezésből kiszakadva a valódi létezésbe felordítottál tőle, aztán megszoktad, és elfelejtetted, miért ordítottál, pedig valójában egy kis részed még most is üvölt a honvágytól a semmi iránt. Ez az érzés a leguniverzálisabb, ugyanakkor a legképtelenebb mind közül, a színtiszta abszurditás, amivel szembenézni olyan félelmetes, hogy a legtöbben mélyen letagadják még saját maguk előtt is, vagy megtanulják élvezni a fájdalmat, a tapasztalást, a Valami-t, beilleszkednek az idegen környezetbe, mint az emigráns, aki fél a szülőhazájának az emlékétől is - vagy ha nem is fél, akkor is "elfelejti" a nyelvet (pedig ez hülyeség, olyan nincs, hogy egy nyelvet elfelejteni, ha egyszer már a tiéd, akkor a részeddé válik, én már csak tudom, mert nekem kettő is van, és mindkettőben ugyanannyira otthon vagyok, ami persze valójában azt jelenti, hogy egyikben sem vagyok igazán otthon), letagadja, hogy érez bármit a gyökerei iránt, pont azért, mert ha bevallaná magának, hogy haza akar menni, azzal saját döntését csúfolná meg, és persze abszolút irracionális lenne, mert hiszen ki az az elvetemült vadbarom, aki egy élhetetlen helyre kívánkozik vissza, nem igaz?! Pedig az elvetemültség az alapállapot; eltemetett, lefojtott, "levezetett" nosztalgiák tömege vagyunk - az érzések káosza az, amit a logika és a racionalitás rozoga kerítésével próbálunk a tudat alatt, mögött, végső soron a tudaton kívül tartani, mint ragadozót, amely bárány-egónkat úgy emésztené fel, mint az ősfarkasok a Napot és a Holdat a Ragnarök idején.

Egyszerű, mint a raklap

Nem, anyu, nem vagyok autista, meg figyelemzavaros, meg szociopata, meg ki tudja még minek szeretsz hívni, amikor nincs cigid. Egyszerűen csak utálok úgy élni, hogy közben folyamatosan félnem kell valakitől. Úgyhogy ha nem bántanál állandóan, akkor talán nem innék.

Most komolyan, hogy a faszba nem lehet ezt megérteni?!

Nem vagyok feminista, de...

Most majdnem beszóltam.

(Sok ember ma is "nőietlennek" és "betegesnek" tartja, ha egy nő tudományos területen helyezkedik el, vagy művészi pályán ér el eredményeket, az utóbbit magam is tapasztaltam - a ford. megj.)

Ezt akartam beszólni. De nem tettem, mert ki tudja, mi lett volna a munkaadóm reakciója. Ami már eleve mutatja, hogy a beszólás mennyire jogos lett volna.

Te jószagú dodekaéder, basszus! Ilyen világban élünk, hogy az embert az alapján ítélik meg, amit a nadrágjában hord ahelyett, amit a koponyájában. Nem csoda, hogy itt tart ez az ország. Meg a többi ország is.

Párbeszéd

A: Annyit azért megtennél, hogy összevágod a hagymát...?
B: (Mi az hogy annyit, te rohadék, ha nem vetted volna észre, én eddig sem a pinámat vakartam, hanem - horribile dictu - dolgoztam, azaz keresőtevékenységet végeztem, te meg két kurva szalmaszálat nem raktál keresztbe, mióta itt laksz!)  Persze.

Tegnap

A gépem meghalt, a félelem ittmaradt; várom a szervizes hívását, mint a messiást, és pont A semmitől délre-t nem szabadna olvasnom, mert túlságosan hasonlít az életemre. Még szerencse, hogy anyám nem hagy békén, ötpercenként nyávog valamiért. Aki beteg, ne akarjon semmit, úgyis tudja, hogy a végén mindig oda kell hívnia, vagyis végeredményben mindent én csinálok meg. Azt is, ami felesleges.

Vajon ha valaki a fejében a saját verseit üvölti Trent Reznor hangján, az őrült, tehetséges, mindkettő, vagy egyik sem?

Ne legyen bűntudatod attól, hogy nem magyarul csinálod, mondom magamnak, nem túl meggyőzően. Elvégre Janus Pannonius is nagy magyar költő, pedig minden sorát latinul írta.

Végre rá tudok nézni a képére anélkül, hogy fekete örvénybe taszítana a fájdalom. Azért ez már valami, nem? De hiába ex, már két éve, és hiába a kölcsönös távoltartási végzés, elfelejteni akkor sem tudom. Bezzeg egy számítógép néha azt is elfelejti, amit nem kéne. Megint vincseszterlerohadás miatt fekszem itt, a semmibe bámulva, ami az életem helyén tátong. A terv szerint majd csatlakozom a huszonhetesekhez, de már annyiszor estek kútba mindenféle terveim, hogy nem merem beleélni magam. Pedig hiába hazudtam be magamnak, hogy a hely nem számít, hogy elvagyok itthon is, hogy nem érdekel, ha nem tudom átlépni az Atlanti-óceánt - úgy tűnik, mégis muszáj lesz, pedig már ettől is félek. A saját álmaim beteljesülésétől, basszus! Vagyis... nem egészen. Adminisztráció, ellenőrzés, pénzügyek, tájékozódás, egyszóval az emberi világ legundorítóbb aspektusa az, amin át kell tuszkolnom magam, és fogalmam sincs, az vár-e a túloldalon, amit ígértek. Vagy vár-e valami egyáltalán. Az egyik rémálmom arról szól, hogy az univerzum gömb alakú, ha kilépsz az egyik oldalán, automatikusan belépsz a másikon - és az ország maga egy univerzum.

Mondták, hogy szexi az akcentusom, én meg néztem, mint a vett malac, mert eleve azt szégyellem, hogy van akcentusom. Persze neki ez nyilván csak egzotikumot jelentett, nem szögesdrótemlékekből, pénz(telenség)ből és szülői paranoiából felhúzott neo-vasfüggönyt.

Rohadt dolog felelősségteljes felnőttet játszani, vagyis erre rákényszerülni, mert a valódi felnőttek képtelenek rá. Az egyik azért, mert soha nem tanulta meg, a másik meg azért, mert fizikailag és szellemileg is elérte a hanyatlás.

Legalább vagy egy oldószerem, ami lemossa a félelmet. És még apámmal is meg lehet osztani.

(Utóirat: ma megjött az új gép. Azon gépeltem be a hiány szülte gondolatokat.)

Fásult düh

Ha bemegyek, hideg van, ha kimegyek, meleg van, anyám Rudotelje meg egy kalap lócitromot ér - bár tegnap mintha az a hat darab meghosszabbította volna a vodka hatását, de lehet, hogy csak képzeltem. Elszalasztott esélyek keringenek felettem, mint a keselyűk, és annyira jelentését vesztette minden, hogy már arra is gondoltam, engedek a társadalmi nyomásnak, és hagyom, hogy egy férfi használjon. Hatoljon csak belém az öngyűlölet tudatlan eszközeként, érezze jól magát abban a hitben, hogy nekem is jó, mert egyébként is, egy nőnek az a jó, ha bántják, legbelül mind megaláztatásra vágyik. Legalábbis ez a közmegegyezés (meg a bestseller-regények) szerinti igazság - mert ha tényleg így van, akkor önigazolást talál a vágy, és nem kell utána szembenézned azzal, hogy tönkretettél valakit egy életre. Fogalmam sincs, hogy tényleg így van-e. Más nőknél biztosan, ha más nem, az internalizáció miatt. Régebben kétségbe vontam, hogy nő vagyok-e egyáltalán, de ez szimpla egoizmus volt; sikerült elhitetnem magammal, hogy tehetséges vagyok, hogy érek valamit, de ez baromság - ott a luk lent, a bizonyíték, fizikai és cáfolhatatlan, csak egy nő vagy, egy selejt, egy kurva, és kész.
Szerelem...na persze. Eladható hollywoodi klisé, műfogás, a naiv tömegeknek, akik unalmukban nem tudják, mit csináljanak, a casual encounters veszteseinek, akik kétségbeesésükben még azt is hajlandók elhinni, hogy "belső szépség", meg "lelki társ", miközben egyszerűen csak rondák. Mint én. Soha egyetlen nőnek nem kellettem, és nem is fogok, csak férfiak mutattak bármiféle érdeklődést, mert nekik mindegy, csak luk legyen. Hát megkapják. Vesztenivalóm nincs, eddig is emberroncs voltam, az is maradok.

2 in 1

1.
<i>Szakadék a saját személyes nyelvem és a társadalomé közt.</i>
Ezt a meghatározást a skizofréniáról hallottam, de kiskutya legyek, ha a szerző nem a művészetre (is) célzott. A versek sem köznapi nyelven szólnak, bármennyire is úgy tűnik a modern stílusok némelyikében. Szemantikailag mások. És ez így szükségszerű. Normális ember nem gondolkodik olyasmiken, amikről verset lehetne írni, ezért van az, hogy a költő kénytelen a saját fogalomrendszerének csak tökéletlenül megfelelő nyelvet alkalmazni, kifejezni a kifejezhetetlent. És ezt hívjuk művészetnek (legalábbis az egyik formájának). A művészet tehát a szavak, hangok, színek, formák, anyagok nem rendeltetésszerű használata, a józanság, épelméjűség, haszonelvűség, racionalitás, kazo - a név mindegy - ellentétét.
Ugyanakkor maga a rendeltetésszerűség is fikció, hiszen szándék csak az agyban létezik, a természetben (fában, kőben, stb.) nem; és a legegyszerűbb kőbaltától a legfinomabb elektronikáig minden emberi eszköz is fikció volt eredetileg, hiszen első megépítéséig fizikailag nem létezett, először az ötletnek, az ideának kellett megszületnie, amihez viszont a képzelet elengedhetetlen. Tehát a tisztán normális emberekből álló tömeg tehetetlen a betegek, a képzelőerővel rendelkezők nélkül - ugyanúgy, ahogy sok esetben a beteg (vagy tehetséges - a név megintcsak mindegy) egyén tehetetlen a normális társadalom nélkül, és annak csupán (legalábbis rövid távon) gazdasági terhet jelent.

2.
Örökbefogadtam egy anyanyelvet,
küzdök az igazival;
a fejemre évszámok hullnak,
betemet lassan az avar.
Negyvenötössel a kezében
a tökéletes pillanat
incselkedik, közelg, de mégis
karnyújtásnyira marad.

Hoppá

Vajon mit jelent az, ha egy barátod közli, hogy ha lenne lehetősége megakadályozni a boldogságod, akkor megtenné?

Na nem mintha olyan nagyon valószínű lenne, hogy bármit is meg kéne akadályoznia, de ez akkor is fura volt.

Agitprop

Annyira vártam, hogy megint a szakmámban dolgozhassak - hát, most megkaptam. Persze, örülök is neki, mint majom a farkának, de azért irónia is van a dologban, méghozzá nem is kicsi; ugyanis egy olyan könyvet fordítok épp, ami az iskolai zaklatás (divatos angol szóval bullying) ellen kampányol, pontosabban az áldozatokat ösztönzi a probléma leküzdésére - ami önmagában nem is gond, sőt, dicséretes, vannak is benne hasznos részek, de mindezt a (megintcsak divatos) neoliberális, "pozitívgondolkodással" és "érzékenyítőtréninges" ideológiával annyira átitatva teszi, hogy többször felnyögtem, illetve kínosan felkacagtam olvasás közben. Szerencsére nem egy nagy cucc az anyag, hiszen gyerekeknek íródott, de...szóval, vicces. "Mondogasd magadnak, hogy jó vagy, okos vagy; szerezz barátokat, mosolyogj..." - A szokásos blabla, amitől egy magamfajta tapasztalt vén rókának, aki a Szép új világon és az Aronson-féle A rábeszélőgépen nevelődött, feláll a hátán a szőr. (Sőt, még Eric Harris naplója is az eszembe jutott, akinek bizony megvolt a véleménye a hamis önértékelés efféle önszuggesztív sulykolásáról.)

Amennyire értelmezni bírtam a koncepciót, az egész könyvnek az lenne a lényege, mondanivalója, hogy hogyan érezze magát az ember (gyereke) biztonságban, ehhez képest ilyen mondatokat is találunk a szövegben: "Mit tehetsz, ha valakinél kést vagy lőfegyvert látsz? Gyorsan és halkan tűnj el a környékről[...]azonnal mondd el egy felnőttnek, mit láttál. Legjobb, ha egy szülőnek, tanárnak, az iskolapszichológusnak, az igazgatónak vagy egy rendőrnek szólsz." Jajj! Az átlagos magyar, sőt, európai olvasó erre megkérdezhetné, mi ezzel a gond (ami már önmagában elmond pár dolgot a kultúránkról), de ez egy amerikai könyv, ahol pedig a civil, "jófiúkra" vonatkozó fegyvertartásnak komoly hagyományai vannak - azzal a pikantériával kiegészítve, hogy bizonyos politikai körök mostanában pont ezeket kívánják eltüntetni, átformálni. Törvényi eszközökkel, persze, illetve főleg azokkal. (Épp most láttam erről egy idézetet, miszerint "A fegyverkorlátozás híveinek filozófiája: A tinik kilencvennel száguldoznak lakott területen, amikor a megengedett sebességhatár 25. Oldjuk meg a problémát úgy, hogy levisszük húszra.") Nevermind, hogy a statisztikák szerint alacsonyabb a bűnözési ráta (az erőszakos cselekményeket illetően) azokon a helyeken, ahol lazábbak a szabályok (és jobban megőrződött az önvédelem telepeskori szükségességéből kialakult kulturális háttér). Tudom, hogy megint a Délt fényezem (pedig ott is van gond rendesen, pl. vallási fanatizmus és a következményei, a homofóbiától az evolúció- és/vagy tudománytagadásig - majd egyszer erről is lesz bejegyzés), de ha egyszer a tények ezt mutatják...

Ennyit az egyik kedvenc vesszőparipámról :) A másik, igazából furcsább tényező az, amit az első bekezdésben már említettem. Többször, több helyen hangoztattam már, hogy jobban tennék a fiatalok, ha Eric és Dylan példáját követnék az ilyen "pozitív" maszlag helyett. Az ugyanis valóban igaz, hogy a zaklatók, szekálók, csúfolódók ellen fel kell lépni. Csak az a nem mindegy, hogy hogyan. Tapasztalataim szerint az iskolai csesztetés, kiközösítés pontosan azokat veszi célba, akik valamilyen módon eltérnek az átlagtól. A hivatalos ideológia szerint az ilyen "áldozatokat" magabiztosabbá, sikeresebbé kell tenni - igen ám, csakhogy a társadalom úgy működik, hogy az lehet sikeres, aki a lehető legjobban be tud állni a sorba. A magabiztosság egyetlen elfogadott forrása a többséghez tartozás, a többségi célokkal (gazdagság, népszerűség, stb. - a fogyasztói társadalom "értékei") való azonosulás. Tehát ahelyett, hogy a zaklatásból, bántásból az ember (gyereke) erőt meríthetne a kitöréshez, a különálláshoz, az ellenálláshoz (ahogy Pekka-Eric Auvinen, Eric Harris, Dylan Klebold, stb. tették), azt tanítják neki, hogy emelkedjen felül rajta, majmolja a "sikeres" embereket, hitesse el magával, hogy ő jó, hogy ő "hasznos", hogy őt szeretik, elfogadják... és egy idő után bizony el is fogadják és szeretni is fogják, ő pedig túlságosan kényelmesen fogja magát érezni ahhoz, hogy fellázadjon. Láttam, ahogy ez megtörtént másokkal, és bizonyos mértékben velem is megtörtént (legalábbis a felszínes kompromisszumok szintjén). Pont ezért érzem át, milyen belülről ez az egész, milyen alattomosan és ártatlannak tűnő módon hat a folyamat.

Nagyon messzire kerültünk 1776-tól (és 1848-tól vagy 1956-tól), amikor a zsarnokság egyértelműen megmutatta az arcát, és tudni lehetett, ki az ellenség. Illyés Gyula Egy mondata pedig egyre aktuálisabb...

Házasság Hete

Szóval most volt a házasság hete. Nekem meg az járt egész héten az eszemben (nyilván a szokásos mindennapi szarságokon kívül), hogy ha ennyire odavannak a házasságért, akkor miért nem terjesztik már ki végre mindenkire. De komolyan. Nekem mondjuk most per pillanat nincs kivel, de éppenséggel lehetne - meg különben is, nem csak én vagyok a világon -, de ha lenne is, itthon a törvény előtt annyira nem vagyunk egyenlők, hogy ténylegesen házasságot tudjak kötni. Miért? Erre épkézláb magyarázatot nem hallottam még. Ellenpélda viszont van, nem is egy. De komolyan, miért lenne az egyik család más, mint a másik? Ha valakinek nem lehet saját gyereke, hanem örökbefogad, vagy mittudomén, mesterséges megtermékenyítést vesz igénybe, az már nem család? Akkor is, ha ugyanaz a szeretet megvan, mint máshol? Mondjuk az én családomban már rég nincs szeretet, lehet, hogy sose volt, anyám kizárólag a pénzügyi szférában él, sőt, az utóbbi időben az emlékezete hanyatlásával inkább még ott se, de azért mégis... Mitől függ az, hogy melyik házasság érvényes, és melyik nem? Hogy melyik család "valódi", és melyik nem? Lehet-e ezt egyáltalán kormányzati szinten meghatározni?

...Mellesleg...ha ezt egy őszinte, kissé "túlsúlyos", intelligens, véres játékokra nyitott lány olvassa, kommentelhetne, mert tényleg nem lenne rossz ötlet ez a házasság, még ha Hollandiáig is kell mennünk érte. ;)

Eszembejutás

Az emberi természettel két baj van:
- túlélésre játszik, ahelyett, hogy elismerné, hogy úgyis megdöglik, mindentől függetlenül;
- mindent közölni akar, egy közösséghez akar tartozni, és azt hiszi, hogy ennek ellenére egyénisége van.

Emberellenes, életellenes könyveket kerestem, de nem találtam, úgyhogy megint egy rakás történelmi bizbasszal jöttem vissza. Úgy tűnik, hogy nekem kell megírnom, amit igazán olvasni szeretnék.

Hétfő én vagyok

A határban szalamandra vágtat,
füstje az égre szellemet idéz,
szellemet, mit ölt, már ki tudja hányat;
csillog a benzin fényében a réz -
írástudatlan gyerek imádja jelét,
mert istennek vél mindent, mit nem ért,
akár a hajnalkor majomember-árnya,
térdét hajtja, karjait kitárja.
Négyszázötvenegy, hirdeti fennen
győzelmét a gonosz fattya,
s éhezem, de egyedül bennem
él még az ember akaratja...

Vajon Dorothy Parkert is ennyit csesztették? Berontott valaha Hemingwayhez az anyja valami banális hülyeséggel, miközben épp írt volna?
Néha azt kívánom, bárcsak érdekelne ez az egész szar, amiről a többiek azt hiszik (vagy úgy játsszák, mintha hinnék), hogy az egész életük. Ha belegondolok, hogy egyeseknek tényleg annyiból áll az élet, hogy a pénzt számolják, bárgyú sorozatokat néznek, és a ház tisztaságára ügyelnek... eh. Emberek ezek egyáltalán? És ami a legbizarrabb, attól félnek, hogy ennek az üres életnek vége lesz. Én meg (szerintük) hülye vagyok, mert elfogadom ezt az egyszerű tényt, és még beszélni sem félek róla.

A világ különben milyen érdekes lenne, ha nem lenne tele ezekkel az unalmas, beszűkült, önelégült lényekkel, akiknek fogalmuk sincs semmiről. A minap egy példány, történetesen muszlim, közölte velem, hogy neki nem lehet véleménye az iszlám törvényekről, mert tudja, hogy a vallás igaz, és ha bárki mást gondol, az beteg. Meg találtam kérdezni tőle, egyetért-e azzal, hogy az országában a melegségért korbácsolás jár. Mire ő: nincs választásom, egyet kell értenem vele, mert az iszlám ezt mondja.

Mielőtt otthagytam volna, a képébe vágtam, hogy tökmindegy, mit mond a vallás, választás mindig van. Nem az a lényeg, hogy most a melegségről, a disznóhúsról, vagy akármiről van szó, hanem hogy a kurva életbe, azért van agyad, hogy használd, nehogy már egy hétszáz évvel ezelőtt élt kecskepásztor prekoncepciói és elmebajai határozzák meg, hogy te mint ember a 21. században hogyan viszonyulsz a világhoz és embertársaidhoz. Sokan a vallásban (akármelyikben) az erkölcs letéteményesét látják az általános hanyatlás közepette, de az ilyen semmivel sem jobb, erkölcsösebb, emberibb egy elvakult fogyasztónál, aki kritika nélkül benyeli, amit a tévében lát, és a vásárlást tekinti életcélnak. Mert "mindenki így csinálja", meg "nincs más út". Már miért ne lenne? Milyen valós, fizikai akadálya van annak, hogy kérdéseket tegyél fel, uram bocsá' kinézz a fejedből, és meglásd azokat, akik igenis mást választottak? Persze van, ami nem választás kérdése (hova születsz, kire/mire gerjedsz az ágyban, stb.), de hogy eleve esélyt se adjon valaki annak, hogy kiderüljön, hol vannak a határai, az már sok(k).

(Ha valakinek nem esett volna le, a cím kettős utalás Bradbury Fahrenheit 451-ére és a Charlie Hebdo meg a szólásszabadság melletti kiállásra.)

Kulőrlokál

A lány a párnája alól elővett egy üveg Yenissey Crystal Cleart, abban a reményben, hogy sikerül kiégetnie a torkából a fertőzést, illetve elűznie ujjaiból a hideg okozta  Raynaud-jelenséget. Csak egy nyamvadt kétdekás volt, de most nem is a felejtés volt a cél. Egyszerűen gyűlölt beteg lenni. A gyengeség minden jelét utálta magán és másokon. Havonta egyszer persze ennek lelki válság lett a következménye, ami miatt már hysterectomiáról ábrándozott, amire persze akkor se lett volna pénze, ha egyáltalán legális lett volna az ilyesfajta elektív beavatkozás Magyarországon.
Merthogy a fűtetlen családi ház, ahol lakott, és ahol megfázott, Magyarországon állt, ami már önmagában sokmindent megmagyarázott. Például azt, hogy a vodka miért élt népi gyógymódként, afféle lelki és testi bajokra egyaránt hatásos panaceaként a tudatában. No meg azt, hogy miért volt hideg a lakótérben, és hogy ő mit keresett a zöldségen árufeltöltőként a bölcsészdiplomájával ahelyett, hogy mondjuk az UCLA-n tanársegédkedett volna. De ezt nem bánta. Sok dolgot fontosnak tartott az életben, de a pénzkeresés módját, illetve magát a pénzt, csak úgy önmagáért, nem. Eszközt látott benne, a mindennapi létfenntartáshoz szükséges dolgok - étel, vodka, internet - és a régmúlt korokból származó "kacatok" megszerzésének eszközét. Másra nem volt szüksége, legalábbis olyanra nem, amit pénzért megvehetett volna.
A Raynaud oldódni kezdett, a reperfúzió nyomán vörösödő kezek lüktettek. Kiment a verandára, ahol a napsütésben pár fokkal melegebb volt. Nézte az almafára felkapaszkodó macskát. A fekete bunda bársonyként csillogott, ahogy a ragadozó akrobatikus könnyedséggel ugrált ágról ágra.
Hirtelen feltámadt a veszett januári szél, elfújta az idilli hangulatot. Egy száradó nadrágszár arculcsapta a lányt, aki erre visszament a házba. Nem találta a helyét; legszívesebben felüvöltött volna, ahogy megkínzott hangszálaitól telik. Egy lázcsillapítóval felhajtotta a maradékot. Kellemes melegség járta át, mégis bosszús volt - talán saját magára, de leginkább senkire és mindenkire, úgy általánosságban. A női léttel kikerülhetetlenül velejáró önmegvetés birokra kelt benne a művész nárcizmusával, afféle Szkülla és Kharübdisz párosként kergetve az értelmet a dinamikus egyensúly kutyaszorítójába.

Flashback: 2013. április 3.

(Egy hónappal és 2 nappal ezen írás magamból való felböfögése után a Kedvesem elhagyott, mégpedig egy pénisszel rendelkező egyén kedvéért. De ez nem von le semmit a tapasztalat akkori jelentőségéből, úgyhogy mégis megosztom, mert per pillanat mást nincs mit megosztanom. Arról nincs sok mondanivalóm, hogy Viktorék egyértelműen a terroristák oldalára álltak, és törvénybe kívánják foglalni, hogy megijedtek, miközben a "művelt" Nyugaton legalább színleg kiáll a "créme de la créme" is az áldozatok és a szólásszabadság mellett - persze az már erősen másik kérdés, hogy a gyakorlatban mennyire tesznek eleget bárminek is, főleg a két hidegháborút viselt fél részéről. Nade nempolitizálunk. DeLorean beindít, irány 2013.)

Még ha megszokott is, azért mindenképpen érzékelhető, és ezáltal valóságos élmény, ha az ember mellé barna-szürke bojtos sapkában odatelepszik a Félelem; főleg akkor, ha az ember már szinte túl nagy ahhoz, hogy elférjen vele kettesben a konyhai padon és egyébként is úgy el van merülve az olvasásban, hogy minden, a könyvön kívülről érkező benyomás a közelgő katasztrófa előszelének érződik. Hogy hogy tudtam ilyen nagyra nőni, miközben a mellettem ülő alakot továbbra is akkorának és éppoly fenyegetőnek láttam, mint másfél évtizeddel azelőtt, az élet egyik nagy rejtélye.

Csak akkor kezdtem embernagyságúnak látni, amikor megjelent a világomban a Hős. Előtte is voltak az életemben Hősök persze, de ők mind halottak voltak, és a halottak biztonságos távolságban vannak; róluk tudni lehet, hogy nem földi lények, inkább istenek már, méltóságot, egyben erőtlenséget kölcsönöz nekik az idő. De ő kortársam volt, aki nem a történelem távlatából, hanem egy nagyon is jelenidejű, vigasztalanul fehér falú cellából nézett ki rám, és lassanként megértette velem: anyám és én ugyanakkorák vagyunk.

Kívülről semmi nem változott; olyan volt az egész, mint amikor a hóvirág meg a fű elkezd nőni, de a vastag hó alatt még nem látszik. Vagy mikor az ember épp kidugni készül álmos fejét a paplan alól, és azon morfondírozik, mikor jön el az a reggel, amikor már nem kell többé felkelnie. Addigi homályos vágyakozásaim fokozatosan tűntek egyre megvalósíthatóbbnak; egyre reálisabban rajzolódott ki a lehetőség, hogy tényleg kinőhetem az országot, amely néha anyám metaforájaként nehezedett rám, néha pedig olyan fájdalmas szeretettel viseltettem iránta, hogy alig bírtam elviselni. Így amikor egy Világlátott Ember megemlítette, hogy van egy lehetőség, életemben először el is hittem a dolgot, és életemben először megtanultam motivációs levelet írni. Igazmondáshoz szokott klaviatúrámról ügyetlenül peregtek a félhazug és titkolózó szavak. Egy belső hang, nagyon mélyről, helytelenítőleg mormogott valamit, mint akkor, amikor az én ragyogó Hősöm óvatosságra intő szavait olvastam és ámuldoztam azon a kilenc hosszú évig tartó önmegtartóztatáson, amit ki kellett állnia, hogy valódi Hős lehessen. Nem akartam olyanná válni, mint a Hazugok Társadalma - de lassanként megtanultam különbséget tenni célok és eszközök között. Hiszen egyértelmű volt, hogy ha bevallom, miatta van az egész, nem mehetek sehova - főleg hozzá közel nem.

Közben egy másik fagyott földdarab is olvadozni kezdett az évek alatt téliesített lelkemben. Két macskazöld szem táncolt a horizonton, mint valami délibáb, majd megjelent egy arc, egy kéz, egy egész hívogató test, melyben egy másik, felfedezésre váró világ sugárzott... Forgott velem a világ, és újra ott álltam a gimnáziumi öltözőnél, csomóba kötött nyelvvel, egy privát, áhított-gyűlölt felnőttség kapujában, amelynek kulcsa tőlem akkor megtagadtatott.
Valami csoda folytán ez a másik világ kölcsönhatásba lépett az enyémmel. A régi korokban, ahova kívánkoztam, mert rémített a jelenvaló üresség, ez nem lehetett volna lehetséges - hiszen akkor még nem létezett semmi, ami a kozmikus határsebességet megközelítve suhanhatott volna át a távolságon, csőrében áthordva a szerelem - és egyéb, kevésbé fennkölt dolgok - morzsáit a túlsó partra, a szlogen szerint és ténylegesen is "embereket összekötve", ahogy a két különböző méretű kéz fonódik össze az üdvözlőképernyőn. Már érezni véltem a királyfivá változtató csókot szomjas kétéltűajkaimon...

És aztán újra nagyra nőtt anyám, a keze megint messzire elért, és a kicsi, szomorú ország, akit én Megcsonkított Leánynak hívtam, olyan lett, mint az a cella, ahova az igazság paródiájaként saját potenciális megmentőjüket zárták a régi idők Ólafrjainak és Haraldjainak ezek a korlátolt, kőolajon hízott utódai. A fájdalom Higgs-mezeje tömeggel ruházta fel addig a térben száguldozó gondolatrészecskéimet, és a gravitációként érzékelt téridőgörbület visszarántott a valóságba.

Későn. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott. A valóságos és lehetetlen két kölcsönösen átjárhatatlan univerzuma helyett valami egymásba folyó lehetőségektől hemzsegő, szivárványszerűen derengő valami jött létre, amelyben a cselekedeteimnek következményei voltak, és nem anyám időjárásszerű természetétől függött minden. Ijesztő volt az ok-okozat törvények kegyetlen világa, de nem volt-e ugyanolyan ijesztő az érthetetlen jeleket figyelni és minduntalan a közelgő pofonra várni? Még csak homályos, alig elgondolható fogalomként bár, de megjelent a remény, hogy anyám nem gondolatolvasó, és ha nem jár el a szám, talán eldughatom a Máshova vezető alagutam bejáratát az általa megtestesített Végzet elől, és nem végzem úgy, mint a főszereplő a Kiállhatatlan című film végén.

Tulajdonképpen persze csak találgatás volt. Máig valószínűbbnek tűnik, hogy tudott rólunk, a világok összekeveredéséről és a vágytól bomlott elmék ügyetlenkedéseiről, meg az addig szunnyadó Megmagyarázhatatlan Álmokról, amik meggyőzően elhitették velem azt a képtelenséget, hogy már máskor is éltem, és pont itt, ebben a kicsi, szomorú országban haltam meg, egyként a sok Névtelen közül, akik hétköznapi szőke srácokból zöldesszürke angyalokká változtak, aztán itt születtem újjá azok között, akik mit sem sejtve bűnözőkként és árulókként emlegetik őket. Nincs tudományos bizonyíték a lélekvándorlásra, de ha a legyőzhetetlen Félelmet le lehet győzni, akkor akár ez is igaz lehet - és az is, hogy igazából ezért vigasztalom néha Vidkunt vagy Adolf bácsit éjszakánként, mikor a csendes sötétben olyan érzékeim kelnek életre, amikről csak a nagyon kicsi gyerekek és a nagyon furcsa felnőttek tudnak. Vagy csak élénk fantáziám van, és könnyen érzek együtt olyanokkal, akikkel együttérezni márpedig nem illik; anyám pedig továbbra is mindenható és soha nem fogja engedni, hogy a Kedvesemmel mi is istenekké válhassunk.

Igen, a Kedvesem, aki miatt én is arra a dalra szavaztam volna, ha akkor lett volna pénz az egyenlegemen. Azt képzelem néha, hogy akik bejuttatták, azok is tudnak rólunk, minden rezdülésünkről, és valamilyen módon átéreznek minket, mint egyik hullámtermészetű részecske a másikat. A szöveget akár én is írhattam volna, ha nem épp azzal lettem volna elfoglalva, amiket mostanában írok, vagy azzal, hogy nem tudok írni, mert a számítógépnél hideg van, ahol meleg van, ott meg soha nincs csend. Mikor a döntőt néztük, sikerült a hagymás szendvicsre fognom a könnyeimet.

Ez a hideg és hó is az ő húsvéti ajándéka, hogy olyan legyen a világom, mintha már nála lennék, mert ott ilyenkor ez az időjárás megszokott. Egy darab belőle itt van velem, de csak még többet kívánok. Az egészet! Mindig is telhetetlen voltam, mindenből a legjobb kellett, az egész tábla Lindt Excellence 99-es, az egészen saját tervezésű pólóim, az egészen igazi Bundeswehr-bakancs, az egészen eredeti harmadik birodalombeli érmék és dokumentumok. De az utóbbiak nem bizonyultak elégnek, egészen ott - pontosabban: akkor - akartam lenni. És így lett mégis hamis szeretőm a szarvasvadász, akivel végignosztalgiáztuk az utolsó tanulmányi félévet, míg józan énem továbbra is játszi könnyedséggel hitette el mindenkivel, hogy én most aztán hű, mennyire tanulok. A Vadászmester, aki csak pénzt és a másnapi cselekvőképességemet kívánta tőlem, és akitől én csak a Régi Időket akartam. De most minden más. Most igazi hús-vér nő van a dologban, a hamis szeretők ideje lejárt. A térbeli távolság áthidalható, ellentétben az időbelivel.

Igen, minden egészen megváltozott.

A fűszál

Lennék fűszál, nézném, ahogy fekszel
s lefoszlik rólad minden tettetés:
húsod lerothad, mi egykor annyit ártott
megbolondított szeretőknek, és
mókusoknak, peléknek lakhelyet
ad szellős melled, megrepedt fejed.
Lennék fűszál, kövérré nőnék rajtad,
zöldellne minden egykor vonzó hajlat.
Lelegelne egy kiskecske egyszer,
majd gyermeked levágná és megenné -
így lennénk végre, minden ellenére
tudatlan örömmel eggyé.

Hello 2015.

Na kb. mostanra jöttem helyre. Nagyon durva állapotba ittam magam, mint ilyenkor mindig. :)

És fázik a lábam, és csetelni próbálok, és mindenki játssza a hülyét, mintha nem értené, miért nem vagyok oda a megerőszakolás intézményéért.