Kritika

Felporszívóztam. Ilyenkor mindig eszembe jut az a furcsa fordulat, hogy régen én ettem le a szőnyeget, és anyám takarította fel, most meg, hogy megtanultam nem morzsázva enni (azért sem mondok le a római stílusú, ágyban, könyv mellett elköltött vacsoráról), elkezdett ő morzsázni, és nekem kell felszedni. No meg az, hogy azért nem vagyok oda a házimunkáért (a favágást leszámítva), mert csalódás ért ezen a téren is. Ugyanis gyerekfejjel azt hittem, hogy ha eleget takarítok, anyám szeretni fog. Persze ez nem következett be, sőt, egy idő után magától értetődőnek vette, hogy felnyalok (legalább) magam után. El is kényelmesedett rendesen, ma már gyakorlatilag minden az én dolgom (kivéve a főzést, az apámé), sőt, ha nem csinálom meg, jön a fenyegetés, hogy el fog vitetni a rendőrökkel, meg öngyilkos lesz (persze, rá jellemző módon, ez csak fenyegetés meg figyelemfelhívás - bezzeg én egy büdös szót nem szólok itthon a jövő nyáron esedékes exit projektről), én meg vagyok akkora konfliktuskerülő marha, hogy inkább megcsinálom, mert az kevesebb erőfeszítés, mint a hisztijeit hallgatni.

De nem is ez a lényeg, ez csak ízelítő a családi légkörből - ami igazán zavar, az az, hogy vannak már egy páran (igaz, többségében külföldiek, de kit érdekel), akik szerint intelligens, sőt, tehetséges vagyok, meg kreatív, meg úgy egyáltalán egy olyan valaki, akinek a tevékenysége pozitív színfolt a világban; viszont mindeközben arra kényszerülök, hogy olyan megalázó banalitásokkal törődjek, mint a morzsa a padlón, meg a fűtés kezelése, meg a személyi higiénia. Méltatlan helyzet. Elvégre diplomám van, sőt, már hellyel-közzel keresetem is (ráadásul abban, amihez értek, nem egy áruházi raktárban), hogy a fenébe jövök én ahhoz, hogy felsöpörjem a konyhát? Nem tudom, mi miatt alakult ez így, nyilván a saját hülyeségemnek is része volt benne (kezdve azzal, hogy bölcsésznek mentem, ami finoman szólva nem egy aranybánya), de nagyon meg tudja kérdőjelezni azokat a dicsérő szavakat, amiket a "kollégáktól" hallok. És ami igazán elszomorító, az az, hogy biztos vannak még rengetegen mások is hasonló helyzetben, akik pedig nálam is nagyságrendekkel érdemesebbek a megbecsülésre. (Míg egyesek csak azért, mert egy adott területen "valakik", egyből úgy esnek latba, mintha univerzális zsenik lennének - akár pénzügyi, akár egyéb okokból. A minap hallottam pl. egy írószerepben tetszelgő biológusról, akit gondolkodás nélkül kiadnak, pedig annyira rettenetes produktumot hozott létre, hogy az már bűn az irodalom ellen.)

Ha már a kritikáknál tartunk, az se tesz épp jót az ember lelkivilágának, ha közlik vele, hogy "női természete" van. Még akkor sem, ha fogalmam sincs, hogy ez tényleg így van-e, meg mennyire, sőt, még arról sem, hogy hogy tudnám bebizonyítani az ellenkezőjét. Hiába no, objektív értékítélet nem létezik, sem a művészetben, sem máshol, mert ha objektív, az már nem érték; a moralitásban is a "helyes" mindig véleményes, valaki szerint helyes (kedves vallásos népek, igen, Isten "objektív standardja" sem objektív, hanem az ő személyes véleménye; BionicDance-nek ebben akkor is igaza van, ha amúgy egy ultraliberális, fegyverellenes hisztigép). Ettől függetlenül nem esik jól, ha "lenőzik" az embert, vagyis kijelentik, hogy kizárólag háztartási robotnak és szeretőnek jó, tehetséggel nem rendelkezhet, és egyébként is fogja be a száját. Ha mindezt ráadásul egy nő teszi, annak meg megvan a maga abszurditása.

Viszont mostanában egyre kevésbé veszem fel az ilyesmit. Úgyis csak száz (vagy több) év múlva derül ki, hogy volt-e értelme verset vagy filozófiát körmölgetni ahelyett, hogy a káposztás pörkölt vagy a szőnyegtisztítás rejtelmeiben mélyedek el. Akkor meg már nem leszek itt, hogy halljam.