Morgás

Tegnap este kicsit bőgtem. Jólszituált vénfasz a tévében kibaszott felvilágosult fejjel megmondja, hogy egyszerűen csak vennem kéne egy vonatjegyet és lelépni. Mintha olyan kibaszott könnyű lenne a híd alatt élni, meg mintha nem számíthatnék arra, hogy amint lehet, utánam küldik a yardot. Kurva jól meg tudja mondani a tutit, bezzeg azt, hogy úgy mégis hova a tökömbe mehetnék, arról nem regélt semmit. (Persze dolgozom rajta, hogy legyen hova, de az messze nem olyan egyszerű, mint ahogy szakemberkém lefestette tegnap este. Egyszer már megpróbáltam elköltözni, annak se lett jó vége.) Azt mondjuk jól látja, hogy az ember a börtönből akar szabadulni, de én már elég korán felismertem, hogy a többi ember semmivel sem jobb anyámnál, maga a társadalom is egy kibaszott börtön, semmi több. Mindenhol vannak szabályok, és mindenhol szopni fogsz, ha nem tartod be őket, akkor is, ha nem tudsz róluk, vagy ha fizikailag fáj betartani őket. Heinlein szerint az erkölcsi érzék = kifinomult túlélési ösztön. Ha nem is pont úgy van igaza, ahogy ő gondolja (ugyanebben a részben ugyanis leszólja/kitekeri az alkotmányos alapértékeket és a gyerekbántalmazást dicséri, mint az "egészséges" társadalom legfőbb fenntartó erejét... gyanítom, hogy ha tényleg verték volna gyerekkorában, tartózkodna a hasonló szónoklatoktól, meg egyáltalán a tipikusan rá jellemző, bicskanyitogató ex cathedra nagyképűségtől - mellesleg pont Stan Ward-ra emlékeztet, akitől egyáltalán ismerem a könyveit; nem mondom, írónak jó, sőt kurvajó, de erre a vonására konkrétan allergiás vagyok), abban azért igaza van, hogy a mainstream társadalom "erkölcse" kizárólag a félelemre és az önérdekre épül - "hogy tudok minél biztonságosabban minél több profithoz jutni", kb. ennyiről van szó, meg a másként gondolkodás mély és hajlíthatatlan elítéléséről (ami viszont szinte minden kultúrára alapból jellemző, csak egyesek megtanultak valamelyest túllépni rajta, legalábbis látszólagosan - de erről majd később). Van egy rendőr ismerősöm, akivel szinte rutinszerűen összeveszünk a jó és rossz fogalmának kérdésein (eleve azt nem egyszerű lenyelnem, hogy egy rohadt erőszakszervezet tagja, per definitionem az elnyomás lelkes eszköze, és erre még büszke is! gondolhatjátok...), tegnap (vagyis ma hajnalban, mert itt a világ alfelén GMT+1 van, nem GMT-7) épp a közös megegyezésen alapuló gyilkosság kapcsán, ami nekem nettó egyenértékű a közös megegyezésen alapuló szexuális aktussal, mármint morális téren - vagyis, ha mindkét fél akarja, akkor senki harmadiknak semmi köze hozzá, és pont. Neki meg tipikus értelmetlen fenntartásai vannak, hogy csak akkor okés, ha beteg vagy, meg ilyenek... Most neki tudnék állni elmagyarázni, hogy mi ezzel a gond, de erről már annyiszor írtam, hogy belefáradtam, egyszerűen elegem van már a vitatkozásból. Nem vagyok politikus, csak egy egyszerű "honleány", aki nyitott szemmel mászkál, és néha azt kívánja, bárcsak be tudná csukni.

Társadalmi konvenciók, árgh.

Szexi kékek

A tatabányai vasútállomáson láttam két nem kicsit ízletesnek látszó rendőrnőt, hímnemű kollégáik társaságában ugyan, de magától értetődően az utóbbiak nem annyira érdekeltek :) Hogy mit kerestek ott, azt passzolom, de elgondolkodtam azon, hogy miért is döbbenek akkorát rajtuk mindig.
Azért, mert ambivalens érzéseim vannak velük kapcsolatban. Valami olyasmire hasonlít az élmény, mikor egy ellenséges katonával találkozol a fronton, aki mellesleg állatira bejön neked szexuálisan. Persze, felfogod, hogy nektek most épp meg kell ölni egymást - vagyis jobb esetben neked őt -, de ugyanakkor meg is kívánod, és ettől egy pillanatra a feje tetejére áll minden.

Erről megint írni kellene, ha nem lenne már így is szétolvadva az agyam a melegtől.

Na ilyen az, amikor a fasz kivan

Eltervezem, hogy nyugodtan mindent megbeszélünk, és kiderítjük, miért van ez az egész, de amikor kijövök a szobámból, és azon az autoriter, bunkó hangon megkérdezi, hogy "Mi bajod?", akkor egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy Az a bajom, hogy heteken át mérgeztél, és ha nem jöttem volna rá, akár mostanáig folytattad volna; meg az is a bajom, hogy a hátam mögött megvezetted a koordinátort, így nem jutottam ki Finnországba, pedig ha sikerül, akkor Niina talán nem szakított volna velem; de legfőképpen az, hogy soha a büdös életben nem mondtad meg, hogy mindezeket MIÉRT csináltad, de tudom, hogy tökéletesen felesleges lenne. Tényleg az fáj az egészben a legjobban, hogy nincs racionális magyarázat, hogy olyan, mintha mindenben a puszta rosszindulat vezérelné, de mégis mi a bús radai rossebtől lesz valaki rosszindulatú a gyerekével szemben?! Okot nem adtam rá, legalábbis nem tudok róla, hogy adtam volna. Ráadásul az összes könyvben az van, hogy a család attól az, hogy tökmindegy, ha nem értünk egyet, vagy ha a másik olyat tesz, amit szerintünk nem kéne, akkor is szeretjük és támogatjuk egymást. Úgy látszik, ez tényleg csak a könyvekben van így. (Meg persze a két "fogadott bátyám" esetében, akiket a neten szedtem össze... az egyik szerint rossz kontinensre születtem, és a helyzet alapján lehet benne valami.)

Azt bezzeg megmondja (mint tegnap is, ebédnél), hogy azt akarja, hogy diliházba kerüljek, de azt nem, hogy miért. Minden szart megcsinálok neki, amire utasít (igaz, hogy csak azért, mert elegem van a folyamatos balhézásból), és szerinte nem vagyok elég "együttműködő". Valaki megértethetné már vele, hogy az együttműködés nem azt jelenti, hogy az embernek nincs saját akarata, nincsenek saját céljai. Megtehetném, hogy öngyilkos leszek, amivel mindkettőnknek jót tennék, de azzal úgy érezné, hogy ő nyert, azt pedig azért se fogom neki megadni, azok után nem, ami a finn út körül történt. Persze nyilván meg fogom tenni, de nem itt. Nem így. Egyébként is megígértem az említett "fogadott bátyámnak", hogy előtte találkozunk Illinois-ban. (Ami még külön megbonyolítja a dolgokat, mert nem is annyira a jegy árának megkeresése a probléma, hanem az, hogy hogyan oldom meg, hogy anyám ne vegye el a pénzt, mielőtt felhasználhatnám. De különben ezt se értem - ha utálsz valakit, akkor azt normális esetben magadtól minél messzebbre akarod tudni. Nem teszel meg mindent csak azért, hogy továbbra is egy házban maradjon veled. Normális esetben. De ez a helyzet közöttünk szerintem már rég nem normális. Pl. normális ember nem nyúl a más cuccához. Ehhez képest már megint nyúlkált a szobámban, kirakta a teraszra az ágyruhát, és ennek még örülnöm is kéne? Na jó, elismerem, ez triviális, de mindenben így viselkedik. Ami a tied, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz meg semmi közöd. Mintha még mindig hároméves lennék, vagy valami.)

Persze abban a pillanatban, ahogy végre eltűnhetek innen, mindez irreleváns lesz. Csak most megy az agyamra, hogy semmiben nem merülhetek el rendesen, mert bármikor zaklathat valami fölösleges marhasággal.