Mint lomha rozmár, lihegve fordul
be a megállóba a busz.
Erőlködve fel-felmordul,
akár egy modern Tantalusz.
Vagy százhatvan Jónást lenyel,
és indul tovább.
Háromszázhúsz feltört láb pihen meg,
és várja otthonát.
Újabb nyolc óra a pokolban:
vámdíját így szedi a menny.
Menni akarsz? Dolgozz meg érte,
aztán, ha hív a tenger, menj.
Reményed ennyi - sok, kevés?
Majd egy más század mondja meg.
Orosz víz öntözi remény-fád,
kék folt ékíti a kezed.
2014. október 24., péntek
2014. október 18., szombat
Idegenszív
Azt ígértem, nem leszek se panaszláda, se közéleti blogger, úgyhogy most következzen egy személyes poszt, közvetlen a feministáskodás után :)
Voltatok már úgy, hogy egy dal nem azért ríkatott meg, mert szomorú, vagy mert örömmel tölt el, hanem mert egyszerűen igaz, és valami olyan mély dolgot érint meg bennetek, ami a hétköznapok felszínességében rejtve marad? Talán túlzás ilyet állítani egy "egyszerű" country számról, de az All I Can Do Is Write About It pontosan ezt tette velem ma reggel. Nem vagyok istenhívő ugyan, de Skynyrdnek még ezt is megbocsátottam. Miután ez a blog azoknak a barátaimnak is szól, akik nem tudnak úgy angolul, mint én, itt van egy inkább értelmet visszaadó, műfordításnak nem nevezhető fordítás tőlem:
Nos, ez az én életem elvitt engem már mindenhová
Nincs olyan hely, ahol ne jártam volna
De mintha mégis igaz lenne a régi mondás:
Mindenhol jó, de legjobb otthon.
Láttál már nőstény alligátort, ahogy óvja a kicsinyeit?
Vagy szabadon úszó halat a folyóban?
Láttad már a karolinai dombok szépségét
vagy az édes füvet Tennessee-ben?
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Szereted nézni a hegyi patak folyását?
Szereted figyelni, ahogy egy gyerek a kutyájával játszik?
Megálltál már elgondolkodni, mondjuk, a levegőn, amit lélegzel?
Akkor ez a dal neked is szól
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Nem akarom szidni a nagyvárosokat
De elegem van abból, amit rólunk mondanak
Elvihetsz egy fiút a Dixielandből
De a jó öreg Dixie-t nem tudod kiszedni belőle
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Egyszerű, mint egy raklap, inkább a szíveddel érzed, mint az agyaddal érted, hogy mond valamit, és hogy mit. Ez a jó a "vidéki" zenében - és életmódban. Ha legközelebb "leparasztoznál" valakit, gondolj bele, mit is mondasz tulajdonképpen. Semmi szégyen nincs abban, ha valaki földhöz közeli életet él, vagy az ősei így tettek. Lehet, hogy műveltség, "okosság" tekintetében messze elmarad mögötted, de bölcsebb attól még lehet. (Nem véletlen van a D&D szerepjátékban is külön tulajdonságérték egy karakter intelligenciájára és bölcsességére megadva. ;))
Egyébként nagyon furcsa, de egy csomó mindenben megfelelek annak a bizonyos (sztereo)tipikus déli képnek. Itthon ebből akad néhány hülye pillanat, pl. nem túl bevett dolog, hogy egy lány fegyverbuzi legyen, fát vágjon, vagy kocsmai verekedésbe bonyolódjon (oké, húszéves korom óta nem történt ilyen, de azért képes lennék rá :D). Még "favágós" kockás flanelingem is van, a kedvenc piám meg naná, hogy a Southern Comfort. Az egész életérzés valahogy "bejön". Nyilván van miért melóznom, gyűjteni a pénzt - ha már egyszer így alakult, testközelből is megtapasztalnám, milyen odaát. Tisztában vagyok vele, hogy irdatlan pénzbe fog kerülni, az adminisztrációs "ááááááá!!!" érzésről nem is beszélve, de a motiváció megvan.
Voltatok már úgy, hogy egy dal nem azért ríkatott meg, mert szomorú, vagy mert örömmel tölt el, hanem mert egyszerűen igaz, és valami olyan mély dolgot érint meg bennetek, ami a hétköznapok felszínességében rejtve marad? Talán túlzás ilyet állítani egy "egyszerű" country számról, de az All I Can Do Is Write About It pontosan ezt tette velem ma reggel. Nem vagyok istenhívő ugyan, de Skynyrdnek még ezt is megbocsátottam. Miután ez a blog azoknak a barátaimnak is szól, akik nem tudnak úgy angolul, mint én, itt van egy inkább értelmet visszaadó, műfordításnak nem nevezhető fordítás tőlem:
Nos, ez az én életem elvitt engem már mindenhová
Nincs olyan hely, ahol ne jártam volna
De mintha mégis igaz lenne a régi mondás:
Mindenhol jó, de legjobb otthon.
Láttál már nőstény alligátort, ahogy óvja a kicsinyeit?
Vagy szabadon úszó halat a folyóban?
Láttad már a karolinai dombok szépségét
vagy az édes füvet Tennessee-ben?
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Szereted nézni a hegyi patak folyását?
Szereted figyelni, ahogy egy gyerek a kutyájával játszik?
Megálltál már elgondolkodni, mondjuk, a levegőn, amit lélegzel?
Akkor ez a dal neked is szól
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Nem akarom szidni a nagyvárosokat
De elegem van abból, amit rólunk mondanak
Elvihetsz egy fiút a Dixielandből
De a jó öreg Dixie-t nem tudod kiszedni belőle
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Egyszerű, mint egy raklap, inkább a szíveddel érzed, mint az agyaddal érted, hogy mond valamit, és hogy mit. Ez a jó a "vidéki" zenében - és életmódban. Ha legközelebb "leparasztoznál" valakit, gondolj bele, mit is mondasz tulajdonképpen. Semmi szégyen nincs abban, ha valaki földhöz közeli életet él, vagy az ősei így tettek. Lehet, hogy műveltség, "okosság" tekintetében messze elmarad mögötted, de bölcsebb attól még lehet. (Nem véletlen van a D&D szerepjátékban is külön tulajdonságérték egy karakter intelligenciájára és bölcsességére megadva. ;))
Egyébként nagyon furcsa, de egy csomó mindenben megfelelek annak a bizonyos (sztereo)tipikus déli képnek. Itthon ebből akad néhány hülye pillanat, pl. nem túl bevett dolog, hogy egy lány fegyverbuzi legyen, fát vágjon, vagy kocsmai verekedésbe bonyolódjon (oké, húszéves korom óta nem történt ilyen, de azért képes lennék rá :D). Még "favágós" kockás flanelingem is van, a kedvenc piám meg naná, hogy a Southern Comfort. Az egész életérzés valahogy "bejön". Nyilván van miért melóznom, gyűjteni a pénzt - ha már egyszer így alakult, testközelből is megtapasztalnám, milyen odaát. Tisztában vagyok vele, hogy irdatlan pénzbe fog kerülni, az adminisztrációs "ááááááá!!!" érzésről nem is beszélve, de a motiváció megvan.
Feminizmus újratöltve
Az első munkahét megvolt, most viszont ráérek agyalni és blogolni. Az alábbi egy kommentnek indult valahol máshol, de terebélyes akármivé nőtte ki magát, úgyhogy miért ne legyen belőle blogposzt.
Ha nem is "menő" vagy "vagány", mindenesetre elég népszerű dolog mostanában a feminizmus. Sajnos leginkább az eszetlen radikális fajtája, amelyik inkább női felsőbbrendűséget, mint egyenjogúságot hirdet, és ezzel elidegeníti azokat, akik amúgy semmi kivetnivalót nem találnának abban, hogy a nőket a férfiakkal egy értékszinten kezeljük (pl. engem). Főleg akkor, amikor férfiakban is a női tulajdonságokat helyezi előtérbe és jutalmazza (bátorság helyett érzékenységet, határozottság helyett pacifizmust vár el, a fizikai erő háttérbe szorul a "szépséggel" szemben, stb). (Az is megérne egy misét, hogy mi a szépség, miért helyezünk manapság ekkora hangsúlyt a megjelenésre - szerintem feleslegesen -, és mennyiben jelzi a megjelenés az egészségszintet. Többféleképpen kinéző, sportban sikeres emberekre példák itt.)
Meg persze nem mehetünk el amellett sem, hogy bizonyos biológiai különbségek valóban léteznek, és ezt neveléssel, szociális érzékenyítéssel, törvényekkel stb. nem lehet kiküszöbölni. Azon ugyan lehet - és kel is - vitatkozni, hogy pontosan mik ezek a különbségek, és hogy mennyire létezik eltérés az átlagtól, de egyértelmű, hogy a "nőség" elsősorban egy biológiai állapot, amivel együtt lehet élni, vagy úgy is lehet dönteni, hogy orvosi eszközökkel megpróbáljuk a kezelését, esetleg úgy is, hogy nem kérünk az egészből (mivel szeretem a következetességet, a halálhoz való jogot is kutyakötelességemnek tartom elismerni). Társadalmi egyenlőség csak a biológiai egyenlőtlenségek figyelembe vételével, esetleg tudatos kompenzálásával (pl. keményebb edzés, nagyobb hangsúly az önérvényesítésre, önállóságra a nevelésben, stb.), és nem azok mesterséges elfedésével (pl. kettős mérce egyes fizikai alkalmassági teszteken).
De ez mind a nyugati feminizmusra vonatkozik, illetve annak vadhajtásaira. Az a feminizmus, amelyik nem hagyja figyelmen kívül az ún. harmadik világot, és aktívan tesz pl. azért, hogy a nők tanulhassanak, hogy ne éljenek egy patológiásan nőellenes vallás zsarnoksága alatt, hogy a lehetőségeik azonosak legyenek a férfiakéival, az más. Malala Yousafzai, Ayaan Hirsi Ali és társaik elég sokat tettek ennek az érdekében, bár még messze vagyunk attól, hogy a munkát befejezettnek tekinthessük. Az már minden nő egyéni döntése, ha ezeket a lehetőségeket nem akarja kihasználni. (Ennek eredményeként még az is kiderülhet, hogy tényleg jobban szeretünk anyák és háziasszonyok lenni, mint katonák vagy orvosok - amit ugyan kétlek, de még az állítólag feminista skandináv országokban is van egy mérsékelt tendencia ebben az irányban, illetve az is érdekes, hogy világszerte a "kemény" tudományok, pl. fizika, igencsak férfidominált területek, főleg magasabb szinteken. Nem hinném, hogy képességbeli eltérés eredménye lenne, egy barátom szerint azért van, mert a komoly tudományos karrier egész embert kíván, nem lehet mellette gyereket nevelni. Ami viszont azt jelentené, hogy a nők tényleg akarnak gyereket nevelni, és nem a társadalom kényszeríti ezt rájuk... Nehezen tudom ezt elképzelni, de végülis lehetséges, elvégre nem állíthatom azt, hogy az én személyes tapasztalatom egyezik minden egyes nő tapasztalatával. Ha valaki valóban szülni akar, ám tegye.)
Egy szó, mint száz, magam is feminista vagyok abban az értelemben, hogy felháborít, ha valakit tulajdonként, másodrendű állampolgárként kezelnek a neme miatt, és elítélem a nemi erőszak minden formáját (hiába volt rá napjainkig - a mesterséges megtermékenyítés megjelenéséig - szükség az emberiség fennmaradásához). Viszont nem emelem piedesztálra a nőket, nem értek egyet automatikusan valakivel, csak mert nő, és nem állítom azt, hogy nincsenek különbségek a két nem között. Hívtak már nőgyűlölőnek és "feminácinak" is, jellemzően mindegyik jelző az ellenkező oldal képviselője szájából hangzott el. Pedig csak józan próbálok maradni.
Ha nem is "menő" vagy "vagány", mindenesetre elég népszerű dolog mostanában a feminizmus. Sajnos leginkább az eszetlen radikális fajtája, amelyik inkább női felsőbbrendűséget, mint egyenjogúságot hirdet, és ezzel elidegeníti azokat, akik amúgy semmi kivetnivalót nem találnának abban, hogy a nőket a férfiakkal egy értékszinten kezeljük (pl. engem). Főleg akkor, amikor férfiakban is a női tulajdonságokat helyezi előtérbe és jutalmazza (bátorság helyett érzékenységet, határozottság helyett pacifizmust vár el, a fizikai erő háttérbe szorul a "szépséggel" szemben, stb). (Az is megérne egy misét, hogy mi a szépség, miért helyezünk manapság ekkora hangsúlyt a megjelenésre - szerintem feleslegesen -, és mennyiben jelzi a megjelenés az egészségszintet. Többféleképpen kinéző, sportban sikeres emberekre példák itt.)
Meg persze nem mehetünk el amellett sem, hogy bizonyos biológiai különbségek valóban léteznek, és ezt neveléssel, szociális érzékenyítéssel, törvényekkel stb. nem lehet kiküszöbölni. Azon ugyan lehet - és kel is - vitatkozni, hogy pontosan mik ezek a különbségek, és hogy mennyire létezik eltérés az átlagtól, de egyértelmű, hogy a "nőség" elsősorban egy biológiai állapot, amivel együtt lehet élni, vagy úgy is lehet dönteni, hogy orvosi eszközökkel megpróbáljuk a kezelését, esetleg úgy is, hogy nem kérünk az egészből (mivel szeretem a következetességet, a halálhoz való jogot is kutyakötelességemnek tartom elismerni). Társadalmi egyenlőség csak a biológiai egyenlőtlenségek figyelembe vételével, esetleg tudatos kompenzálásával (pl. keményebb edzés, nagyobb hangsúly az önérvényesítésre, önállóságra a nevelésben, stb.), és nem azok mesterséges elfedésével (pl. kettős mérce egyes fizikai alkalmassági teszteken).
De ez mind a nyugati feminizmusra vonatkozik, illetve annak vadhajtásaira. Az a feminizmus, amelyik nem hagyja figyelmen kívül az ún. harmadik világot, és aktívan tesz pl. azért, hogy a nők tanulhassanak, hogy ne éljenek egy patológiásan nőellenes vallás zsarnoksága alatt, hogy a lehetőségeik azonosak legyenek a férfiakéival, az más. Malala Yousafzai, Ayaan Hirsi Ali és társaik elég sokat tettek ennek az érdekében, bár még messze vagyunk attól, hogy a munkát befejezettnek tekinthessük. Az már minden nő egyéni döntése, ha ezeket a lehetőségeket nem akarja kihasználni. (Ennek eredményeként még az is kiderülhet, hogy tényleg jobban szeretünk anyák és háziasszonyok lenni, mint katonák vagy orvosok - amit ugyan kétlek, de még az állítólag feminista skandináv országokban is van egy mérsékelt tendencia ebben az irányban, illetve az is érdekes, hogy világszerte a "kemény" tudományok, pl. fizika, igencsak férfidominált területek, főleg magasabb szinteken. Nem hinném, hogy képességbeli eltérés eredménye lenne, egy barátom szerint azért van, mert a komoly tudományos karrier egész embert kíván, nem lehet mellette gyereket nevelni. Ami viszont azt jelentené, hogy a nők tényleg akarnak gyereket nevelni, és nem a társadalom kényszeríti ezt rájuk... Nehezen tudom ezt elképzelni, de végülis lehetséges, elvégre nem állíthatom azt, hogy az én személyes tapasztalatom egyezik minden egyes nő tapasztalatával. Ha valaki valóban szülni akar, ám tegye.)
Egy szó, mint száz, magam is feminista vagyok abban az értelemben, hogy felháborít, ha valakit tulajdonként, másodrendű állampolgárként kezelnek a neme miatt, és elítélem a nemi erőszak minden formáját (hiába volt rá napjainkig - a mesterséges megtermékenyítés megjelenéséig - szükség az emberiség fennmaradásához). Viszont nem emelem piedesztálra a nőket, nem értek egyet automatikusan valakivel, csak mert nő, és nem állítom azt, hogy nincsenek különbségek a két nem között. Hívtak már nőgyűlölőnek és "feminácinak" is, jellemzően mindegyik jelző az ellenkező oldal képviselője szájából hangzott el. Pedig csak józan próbálok maradni.
2014. október 13., hétfő
A családi élet finomságai
Arra kellett ébrednem, hogy anyám valahova elkevert 4000 forintot, és eldöntötte magában, hogy elloptam, ezért alsógatyát kellett mosnom. (Persze nem én loptam el, fogalmam sincs, hol van, de ez amúgy lényegtelen.)
Aztán olyan öt perccel ezelőtt véletlenül elolvastam egy versnek titulált nyavalygást egy "bi" lánytól, aki kétségbeesetten igyekszik meggyőzni magát, hogy nem meleg, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem tud megfelelni az anyjának.
Hát tudod...egy ilyennek ne is próbálj megfelelni. Úgysem fogsz tudni. Minden, mindig a te hibád lesz.És nem azért, mert tényleg a tied, hanem mert az ő világában a te funkciód az, hogy hibáztatni lehessen. Mindent arra akar visszavezetni, hogy egyszer, évekkel ezelőtt, hozott egy rossz döntést, és ennek eredményeként létrejöttél. Így sokkal könnyebb elfogadnia a saját hibáit, mintha nem lenne kire kivetítenie őket.
Az anyaságot mindeddig félreértelmeztük, társadalmi szinten. Úgy hittük, hogy önzetlen szereteten alapul, pedig pontosan az ellenkezőjén. Inkább a bűnbak koncepcióval rokonítható - az a megfelelésvágy pedig, amit az ennek kitett utód érez, hasonlít az emberrablás áldozatában kialakuló szeretethez a jól ismert Stockholm-szindrómában.
Most már nem is félek annyira attól, hogy délután egy idegen környezetben kell dolgoznom. Ennél csak jobb lehet.
Aztán olyan öt perccel ezelőtt véletlenül elolvastam egy versnek titulált nyavalygást egy "bi" lánytól, aki kétségbeesetten igyekszik meggyőzni magát, hogy nem meleg, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem tud megfelelni az anyjának.
Hát tudod...egy ilyennek ne is próbálj megfelelni. Úgysem fogsz tudni. Minden, mindig a te hibád lesz.És nem azért, mert tényleg a tied, hanem mert az ő világában a te funkciód az, hogy hibáztatni lehessen. Mindent arra akar visszavezetni, hogy egyszer, évekkel ezelőtt, hozott egy rossz döntést, és ennek eredményeként létrejöttél. Így sokkal könnyebb elfogadnia a saját hibáit, mintha nem lenne kire kivetítenie őket.
Az anyaságot mindeddig félreértelmeztük, társadalmi szinten. Úgy hittük, hogy önzetlen szereteten alapul, pedig pontosan az ellenkezőjén. Inkább a bűnbak koncepcióval rokonítható - az a megfelelésvágy pedig, amit az ennek kitett utód érez, hasonlít az emberrablás áldozatában kialakuló szeretethez a jól ismert Stockholm-szindrómában.
Most már nem is félek annyira attól, hogy délután egy idegen környezetben kell dolgoznom. Ennél csak jobb lehet.
2014. október 9., csütörtök
Meglátjuk
Szóval hétfőtől dolgozom. Lesz lehetőségem arra, hogy kiderüljön, igazam volt-e, amikor elkezdtem gyanakodni. Azt gyanítom ugyanis, hogy hiába érek el bármit, hiába dolgozom, hiába megyek bárhova, nem fognak férfiként kezelni. Hogy vannak olyan hátrányok, amiket nem lehet ledolgozni. Ha azt akarod, hogy emberszámba vegyenek, szüless annak.
Persze lehetséges, hogy ez nem igaz. A következő fél évben kiderül.
Persze lehetséges, hogy ez nem igaz. A következő fél évben kiderül.
2014. október 4., szombat
Betegen...
Urgh. Mint akin átment az úthenger.
Ilyenkor jövök rá, mennyire utálok beteg lenni. Már jövök helyrefelé, de ilyen lázas mianyavalya volt rajtam. Mondjuk részben magamnak köszönhetem, ugyanis a májammal nem voltunk túlzottan jó viszonyban mostanában. Polgárháborús helyzet azért nem, de néha az aggyal elszalad a ló a test többi részéhez képest, és a saját szükségleteit előrehelyezve kár okoz nekik, amire ők fájással és funkciózavarokkal válaszolnak. Valahogy úgy, mint amikor Karinthy a fogaival beszélget (a mű címe nem jut eszembe, de az Utazás a koponyám körül is valami hasonló megközelítésen alapult).
Úgyhogy írtam egy amazon harcosról, aki semmitől sem fél, csak attól, hogy nem csatában fog meghalni. Majd talán lefordítom, ha ráérek és rendbejöttem. (Ez mondjuk vicces, hogy fordítanom kell magam. Bár azt mondják, hogy a kétnyelvű emberek okosabbak, pláne, ha már gyerekkorban elkezdik a kétnyelvűvé válást. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, azzal kapcsolatban meg igencsak vannak kétségeim, hogy az okosság jó dolog a mai világban. A szociális készségek szerintem fontosabbak a boldoguláshoz - az már persze megint más kérdés, hogy a boldogulás maga jó dolog-e, és mi az ára. Én személy szerint nem hiszem, hogy Cypher útját választanám Neóé helyett.)
Ehelyett inkább megosztom a Betegség c. novellámat :)
"Nem vagy depressziós. Nem vagy pszichotikus. Még csak személyiségzavarod sincs. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam."
Sylvia szemei két színtiszta félelemcseppé változtak. Az ablakon át, a leveleken ülő esőcseppek mintha rákacsintottak volna.
"Szerelmes vagy."
Valamikor annyira érdekes volt az élet. És ha nem is történt éppen semmi különleges, mindig álmodozhatott valamiről, mondjuk űrutazásról - így még a sorbanállás sem volt unalmas a postán vagy a boltban. Mindig volt valami, ami szárnyakat adott a gondolatainak. De most mindez üres rutinná vált. Mintha Pleasantville-be került volna, és ahelyett, hogy ő fertőzte volna meg a világot színekkel, ő kezdett volna a fekete-fehér környezethez idomulni. Az egyetlen élénk pont ebben a kifakult világban az a lány lett.
Nem tudta, hol lakik, vagy mi a neve; a zöldségesnél találkoztak, ahol Sylvia nyári munkát vállalt. A részeg tulaj véletlenül bezárta őket éjszakára. Ostoba véletlen volt, mint amikor a filmekben az emberek bennragadnak a liftben, és olyan beszélgetések kerekednek ebből, amik egyébként soha. Ők is reggelig beszélgettek. Akkor az egész olyan ártatlannak tűnt. Két hónappal később Sylvia itt üldögél egy kórházi ágyon, és azon gondolkodik, hogy kerülhette volna el ezt az egészet.
Az első hetek nem voltak annyira rosszak, bár várta, hogy a lány megint átlépjen a forgóajtón; minden vevőt úgy szolgált ki, hogy akár ő is lehetne. Túlórákat vállalt, a tulaj nagy örömére. De lassan elhalványultak a reményei. A lány talán soha nem is létezett - és egyébként is, miből gondolja, hogy ő, a kis szürke Sylvia egyáltalán érdekelhet valakit? Az egésznek nem volt semmi értelme. Végül felmondott.
De amikor be volt rúgva, vagy drog hatása alatt állt, akkor visszament a bolthoz, mintha az emlék visszahúzná. Ez furcsa volt, mert azelőtt sosem ivott vagy drogozott; bizonytalanul arra gondolt, na tessék, ennyit az állapotfüggő emlékezet elméletéről. Persze ekkor még nem ismerte be önmagának, hogy mekkora hatással volt rá az az idegen lány. Még a pszichológiahallgatók is be tudják csapni önmagukat.
Akkor teljesen színjózan volt, amikor úgy döntött, leül a szokásos törökülésbe, és nekiáll tanulni a következő heti szemináriumra. Nem volt jobb dolga. Arra pedig nem volt mentsége, hogy ez miért pont a villamossíneken tette meg. A jármű hirtelen megállt, és a dühös vezető talpra rántotta Sylviát, valami felelőtlenségről és az anyja intim részeiről üvöltözve.
Nem akart öngyilkos lenni - amennyire vissza tud emlékezni. Egyszerűen a tárgyakhoz és emberekhez viszonyított helyzete elvesztette a jelentőségét. Mint annyi minden az életében. Először a külsejét hanyagolta el, majd az úgynevezett barátait, végül a tanulmányi eredményeit. Elvesztette az ösztöndíját, aminek következtében lefogyott. De valahogy még ezt is alig vette észre.
Arra sem emlékezett, hogy került a kórházba.
"Beszéljen erről a nőről." A hang mintha víz alól érkezett volna, a nyugtatók miatt.
"Hmmm...szőke. Maga kissé túlsúlyosnak mondaná. Hegyes áll, tengerzöld, kissé ferde szemek. Azt hiszem, mosolyogni még nem láttam. Talán azért, mert okosabb nálam."
"Aha." Toll serceg a noteszlapon.
"Arról beszélgettünk, miből vannak a csillagok. Emlékszem...elmondtam neki egy visszatérő álmom, és azt mondta, ő is álmodta már ugyanazt. Akkor kellett volna elkezdenem gyanakodni, hogy csak hallucináció volt."
"Miféle álom volt ez?"
"Futás a farkasokkal. Erdőben, aztán tankok között voltam, a barátaim sorra hullottak ki mellőlem, aztán valaki felkapott és elvitt valami otthonos, meleg, csendes helyre. Végül repültem a felhők felett, táncoltam az északi fénnyel."
"Mindig ugyanígy történt?"
"Igen, mióta az eszemet tudom."
"Élt valaha vidéken?"
"Nem, Oslo keleti felében nőttem fel."
Megint a körmölés zaja.
Arra ébredt, hogy egy tagbaszakadt ápoló rázza. Egy jelentéktelen külsejű rezidens állt az ágyánál, és azt mondta, látogatója van. Kikísérte az ebédlőbe, ami afféle közös helyiségként is szolgált. Biztos az anyám, gondolta Sylvia.
"Szia."
Fordult egyet a világ; a beteg fényű neon, a zöld falak, az üres arcok és a hervadó cserepes növények egyetlen masszába olvadtak össze, mint amikor művészetterápián összeönti valaki a festékeket. És a közepén az a lány állt.
"Azt mondták, jelentős hatással lehet az állapotodra, ha találkozol velem. Mi a baj?"
Sylvia össze volt zavarodva. Az jutott az eszébe, mi van, ha elfelejtették neki beadni a gyógyszert, és megint hallucinál. Talán ha nem beszél a lányhoz, majd eltűnik? Ugyanakkor nagyon szerette volna elhinni, hogy tényleg ott van mellette, átölelni, és...
"Tudom, hogy emlékszel rám. A zöldségesnél találkoztunk. Cuki voltál abban a zöld egyenruhában." A lány csípőre tette a kezét, és jól szemügyre vette Sylviát. "Olyan sovány vagy. Eszel rendesen? Hoztam füstölt lazacot meg csokit."
Olyan valóságosnak tűnt. De meglátogatna bárki egy vadidegent a pszichiátrián?
"Biztos azon gondolkodsz, hogyan találtak meg. Nos, úgy tűnik, híres lettem. Megjelent egy könyvem, meg minden."
Sylvia megfordult, hogy visszamenjen a szobájába. A lány követte.
A rezidens még mindig ott volt. "Üdvözlöm, Arngren kisasszony."
"Micsoda?! Maga is látja?", döbbent meg Sylvia. A rezidens leereszkedő mosolya meggyőzte: a gyönyörű látogató nem a saját elmeszüleménye. Hülyén érezte magát, mint amikor nem készült fel egy vizsgára.
Arngren kisasszony felnevetett. Ettől olyan lett, mint egy földreszállt angyal, aki épp egy ilyen borzalmas helyre jött elhozni a megváltást. "Azt hitted, csak álom volt?"
"Nos...igen."
A lány megölelte. "Ah, ez olyan édes. Még sosem kaptam ekkora bókot."
"Miért nem jöttél újra?"
"Külföldön voltam, egy irodalmi konferencián. Egyébként se járok általában kisboltokba, van a lakásomhoz közel egy nagy bevásárlóközpont. Ronda, de olcsó. Ha tudtam volna, hogy idekerültél, nem érdekeltek volna azok a káposztafejű kritikusok. Mi történt?"
"Hm. Nem tudom pontosan. Sokat gondoltam rád. Egy hónappal később aztán úgy döntöttem, hogy az egész túl szép volt, hogy igaz legyen, és....feladtam."
"Mármint az állást?"
"Az életet."
"Szóval meg akartál halni miattam?" Csodálkozva, de büszkén mosolygott.
"Nem igazán. Csak nem érdekelt semmi más."
Pár percnyi csend. Majd felragyogott Arngren kisasszony arca. "Nem bánnád, ha írnék erről?"
"Persze, hogy nem. De...kérdezhetek valamit?"
"Mit?"
"Nem mondtad meg a neved. Csak nem hívhatlak Arngren kisasszonynak..." Majdnem azt mondta, hogy az oltár előtt, de még időben lenyelte a mondat végét.
"Ó. Sigrid vagyok. És kiviszlek innen."
Nászút a hegyekben. Ház a puccos nyugati kerületben. Sikeres irodalmi karrier Sigridnek, egy rendes állás valami logisztikai cégnél Sylviának. Akár egy hollywoodi film. Néha eszébe jutott megint, hogy túl szép az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de nem merte megkérdőjelezni a valóságot. Minden jel arra mutatott, hogy boldog házasságban él. Végre otthon volt a világban, még álmodoznia sem kellett.
"Helyesen cselekedtünk?"
"Nem jelent veszélyt senkire. Sem magára, sem másokra."
"Igen, de... nézzen rá."
A beteg mesterséges kómában feküdt az ágyon. Már tíz éve nem mozdult meg saját akaratából. Leszedálva tartották, és egy új kezelést kapott, amit Virtuális Valóságnak hívtak, és csak reménytelen eseteken alkalmaztak. Bután mosolygó szája sarkából vékony nyálcsík húzódott a párnán.
"Én csak boldogságot látok, professzor."
"Szeretnél boldog lenni?"
"Hát persze, mint mindenki."
"Akkor miért nem vagy az ő helyében?"
A professzor kiviharzott a megfigyelő helyiségből és otthagyta jelentéktelen külsejű tanítványát, hadd töprengjen.
Ilyenkor jövök rá, mennyire utálok beteg lenni. Már jövök helyrefelé, de ilyen lázas mianyavalya volt rajtam. Mondjuk részben magamnak köszönhetem, ugyanis a májammal nem voltunk túlzottan jó viszonyban mostanában. Polgárháborús helyzet azért nem, de néha az aggyal elszalad a ló a test többi részéhez képest, és a saját szükségleteit előrehelyezve kár okoz nekik, amire ők fájással és funkciózavarokkal válaszolnak. Valahogy úgy, mint amikor Karinthy a fogaival beszélget (a mű címe nem jut eszembe, de az Utazás a koponyám körül is valami hasonló megközelítésen alapult).
Úgyhogy írtam egy amazon harcosról, aki semmitől sem fél, csak attól, hogy nem csatában fog meghalni. Majd talán lefordítom, ha ráérek és rendbejöttem. (Ez mondjuk vicces, hogy fordítanom kell magam. Bár azt mondják, hogy a kétnyelvű emberek okosabbak, pláne, ha már gyerekkorban elkezdik a kétnyelvűvé válást. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, azzal kapcsolatban meg igencsak vannak kétségeim, hogy az okosság jó dolog a mai világban. A szociális készségek szerintem fontosabbak a boldoguláshoz - az már persze megint más kérdés, hogy a boldogulás maga jó dolog-e, és mi az ára. Én személy szerint nem hiszem, hogy Cypher útját választanám Neóé helyett.)
Ehelyett inkább megosztom a Betegség c. novellámat :)
"Nem vagy depressziós. Nem vagy pszichotikus. Még csak személyiségzavarod sincs. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam."
Sylvia szemei két színtiszta félelemcseppé változtak. Az ablakon át, a leveleken ülő esőcseppek mintha rákacsintottak volna.
"Szerelmes vagy."
Valamikor annyira érdekes volt az élet. És ha nem is történt éppen semmi különleges, mindig álmodozhatott valamiről, mondjuk űrutazásról - így még a sorbanállás sem volt unalmas a postán vagy a boltban. Mindig volt valami, ami szárnyakat adott a gondolatainak. De most mindez üres rutinná vált. Mintha Pleasantville-be került volna, és ahelyett, hogy ő fertőzte volna meg a világot színekkel, ő kezdett volna a fekete-fehér környezethez idomulni. Az egyetlen élénk pont ebben a kifakult világban az a lány lett.
Nem tudta, hol lakik, vagy mi a neve; a zöldségesnél találkoztak, ahol Sylvia nyári munkát vállalt. A részeg tulaj véletlenül bezárta őket éjszakára. Ostoba véletlen volt, mint amikor a filmekben az emberek bennragadnak a liftben, és olyan beszélgetések kerekednek ebből, amik egyébként soha. Ők is reggelig beszélgettek. Akkor az egész olyan ártatlannak tűnt. Két hónappal később Sylvia itt üldögél egy kórházi ágyon, és azon gondolkodik, hogy kerülhette volna el ezt az egészet.
Az első hetek nem voltak annyira rosszak, bár várta, hogy a lány megint átlépjen a forgóajtón; minden vevőt úgy szolgált ki, hogy akár ő is lehetne. Túlórákat vállalt, a tulaj nagy örömére. De lassan elhalványultak a reményei. A lány talán soha nem is létezett - és egyébként is, miből gondolja, hogy ő, a kis szürke Sylvia egyáltalán érdekelhet valakit? Az egésznek nem volt semmi értelme. Végül felmondott.
De amikor be volt rúgva, vagy drog hatása alatt állt, akkor visszament a bolthoz, mintha az emlék visszahúzná. Ez furcsa volt, mert azelőtt sosem ivott vagy drogozott; bizonytalanul arra gondolt, na tessék, ennyit az állapotfüggő emlékezet elméletéről. Persze ekkor még nem ismerte be önmagának, hogy mekkora hatással volt rá az az idegen lány. Még a pszichológiahallgatók is be tudják csapni önmagukat.
Akkor teljesen színjózan volt, amikor úgy döntött, leül a szokásos törökülésbe, és nekiáll tanulni a következő heti szemináriumra. Nem volt jobb dolga. Arra pedig nem volt mentsége, hogy ez miért pont a villamossíneken tette meg. A jármű hirtelen megállt, és a dühös vezető talpra rántotta Sylviát, valami felelőtlenségről és az anyja intim részeiről üvöltözve.
Nem akart öngyilkos lenni - amennyire vissza tud emlékezni. Egyszerűen a tárgyakhoz és emberekhez viszonyított helyzete elvesztette a jelentőségét. Mint annyi minden az életében. Először a külsejét hanyagolta el, majd az úgynevezett barátait, végül a tanulmányi eredményeit. Elvesztette az ösztöndíját, aminek következtében lefogyott. De valahogy még ezt is alig vette észre.
Arra sem emlékezett, hogy került a kórházba.
"Beszéljen erről a nőről." A hang mintha víz alól érkezett volna, a nyugtatók miatt.
"Hmmm...szőke. Maga kissé túlsúlyosnak mondaná. Hegyes áll, tengerzöld, kissé ferde szemek. Azt hiszem, mosolyogni még nem láttam. Talán azért, mert okosabb nálam."
"Aha." Toll serceg a noteszlapon.
"Arról beszélgettünk, miből vannak a csillagok. Emlékszem...elmondtam neki egy visszatérő álmom, és azt mondta, ő is álmodta már ugyanazt. Akkor kellett volna elkezdenem gyanakodni, hogy csak hallucináció volt."
"Miféle álom volt ez?"
"Futás a farkasokkal. Erdőben, aztán tankok között voltam, a barátaim sorra hullottak ki mellőlem, aztán valaki felkapott és elvitt valami otthonos, meleg, csendes helyre. Végül repültem a felhők felett, táncoltam az északi fénnyel."
"Mindig ugyanígy történt?"
"Igen, mióta az eszemet tudom."
"Élt valaha vidéken?"
"Nem, Oslo keleti felében nőttem fel."
Megint a körmölés zaja.
Arra ébredt, hogy egy tagbaszakadt ápoló rázza. Egy jelentéktelen külsejű rezidens állt az ágyánál, és azt mondta, látogatója van. Kikísérte az ebédlőbe, ami afféle közös helyiségként is szolgált. Biztos az anyám, gondolta Sylvia.
"Szia."
Fordult egyet a világ; a beteg fényű neon, a zöld falak, az üres arcok és a hervadó cserepes növények egyetlen masszába olvadtak össze, mint amikor művészetterápián összeönti valaki a festékeket. És a közepén az a lány állt.
"Azt mondták, jelentős hatással lehet az állapotodra, ha találkozol velem. Mi a baj?"
Sylvia össze volt zavarodva. Az jutott az eszébe, mi van, ha elfelejtették neki beadni a gyógyszert, és megint hallucinál. Talán ha nem beszél a lányhoz, majd eltűnik? Ugyanakkor nagyon szerette volna elhinni, hogy tényleg ott van mellette, átölelni, és...
"Tudom, hogy emlékszel rám. A zöldségesnél találkoztunk. Cuki voltál abban a zöld egyenruhában." A lány csípőre tette a kezét, és jól szemügyre vette Sylviát. "Olyan sovány vagy. Eszel rendesen? Hoztam füstölt lazacot meg csokit."
Olyan valóságosnak tűnt. De meglátogatna bárki egy vadidegent a pszichiátrián?
"Biztos azon gondolkodsz, hogyan találtak meg. Nos, úgy tűnik, híres lettem. Megjelent egy könyvem, meg minden."
Sylvia megfordult, hogy visszamenjen a szobájába. A lány követte.
A rezidens még mindig ott volt. "Üdvözlöm, Arngren kisasszony."
"Micsoda?! Maga is látja?", döbbent meg Sylvia. A rezidens leereszkedő mosolya meggyőzte: a gyönyörű látogató nem a saját elmeszüleménye. Hülyén érezte magát, mint amikor nem készült fel egy vizsgára.
Arngren kisasszony felnevetett. Ettől olyan lett, mint egy földreszállt angyal, aki épp egy ilyen borzalmas helyre jött elhozni a megváltást. "Azt hitted, csak álom volt?"
"Nos...igen."
A lány megölelte. "Ah, ez olyan édes. Még sosem kaptam ekkora bókot."
"Miért nem jöttél újra?"
"Külföldön voltam, egy irodalmi konferencián. Egyébként se járok általában kisboltokba, van a lakásomhoz közel egy nagy bevásárlóközpont. Ronda, de olcsó. Ha tudtam volna, hogy idekerültél, nem érdekeltek volna azok a káposztafejű kritikusok. Mi történt?"
"Hm. Nem tudom pontosan. Sokat gondoltam rád. Egy hónappal később aztán úgy döntöttem, hogy az egész túl szép volt, hogy igaz legyen, és....feladtam."
"Mármint az állást?"
"Az életet."
"Szóval meg akartál halni miattam?" Csodálkozva, de büszkén mosolygott.
"Nem igazán. Csak nem érdekelt semmi más."
Pár percnyi csend. Majd felragyogott Arngren kisasszony arca. "Nem bánnád, ha írnék erről?"
"Persze, hogy nem. De...kérdezhetek valamit?"
"Mit?"
"Nem mondtad meg a neved. Csak nem hívhatlak Arngren kisasszonynak..." Majdnem azt mondta, hogy az oltár előtt, de még időben lenyelte a mondat végét.
"Ó. Sigrid vagyok. És kiviszlek innen."
Nászút a hegyekben. Ház a puccos nyugati kerületben. Sikeres irodalmi karrier Sigridnek, egy rendes állás valami logisztikai cégnél Sylviának. Akár egy hollywoodi film. Néha eszébe jutott megint, hogy túl szép az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de nem merte megkérdőjelezni a valóságot. Minden jel arra mutatott, hogy boldog házasságban él. Végre otthon volt a világban, még álmodoznia sem kellett.
"Helyesen cselekedtünk?"
"Nem jelent veszélyt senkire. Sem magára, sem másokra."
"Igen, de... nézzen rá."
A beteg mesterséges kómában feküdt az ágyon. Már tíz éve nem mozdult meg saját akaratából. Leszedálva tartották, és egy új kezelést kapott, amit Virtuális Valóságnak hívtak, és csak reménytelen eseteken alkalmaztak. Bután mosolygó szája sarkából vékony nyálcsík húzódott a párnán.
"Én csak boldogságot látok, professzor."
"Szeretnél boldog lenni?"
"Hát persze, mint mindenki."
"Akkor miért nem vagy az ő helyében?"
A professzor kiviharzott a megfigyelő helyiségből és otthagyta jelentéktelen külsejű tanítványát, hadd töprengjen.
2014. október 1., szerda
YOLO
Ha jobban belegondolunk, az új idegesítő trendi kifejezés, a YOLO (=you only live once, vagyis: egyszer élünk) maga a tökéletes igazság. Ugyanakkor, mint minden nagy igazság, jó kövér tautológia is. Tényleg egyszer élünk. Na és akkor mi van?
Akik állandóan használják a YOLO-t mint kifejezést, vajon tudatában vannak, mit jelent? Úgy értem, nyilván tudják, hogy felszínesen miről van szó, de tényleg megértik? Két okom van arra, hogy ebben kételkedjem: 1) a tipikus viselkedésük - majdnem azt írtam, hogy a koruk, de láttam ötvenéves meglett férfit hasonlóan viselkedni -, ami nagyfokú felelőtlenséget mutat; 2) az, hogy ha valaki felfogja, mit jelent ez a mondat, többet nem nagyon fogja emlegetni. Ugyanis az egyén szempontjából ez gyakorlatilag bármit jelenthet, és annak az ellenkezőjét is. Nem lehet életfilozófiát, életstílust, meg hasonlókat építeni rá. Jelentheti azt is - és sokan úgy gondolják, hogy csak ezt jelentheti -, hogy annyira rövid és jelentéktelen az egyéni élet, hogy fölösleges bármilyen nagyobb célt kitűzni, a "boldogság" a legfontosabb, tehát: légy önző, használj drogokat, használd ki az embereket, keress minél több pénzt minél kevesebb munkával, és "élvezd az életet" anélkül, hogy azon aggódnál, kiérdemelted-e.
Na ez az, ami nekem nem működik. És egyre többen jönnek rá, hogy nekik se. Nyilván az ilyeneket a többségi társadalom igyekszik visszaterelni a "helyes" útra - erre van a pszichoterápia, az "igazságszolgáltatás" (az is megérne egy misét/posztot, hogy miért idézőjeleztem be), meg még sok más, kifinomultabb dolog. De ez most mindegy. Van a YOLO-nak egy produktívabb, kicsit régebbi verziója, a Verses Edda Hávamál (A Fenséges beszéde) című részének 76-77. verse, ami (a hivatalos magyar fordításban) így hangzik: "Jószág veszendő, jóbarát veszendő, jómagad is veszendő vagy; de a jó hír és név, ha kivívtad egyszer, el nem vész, jussod örökre. Jószág veszendő, jóbarát veszendő, jómagad is veszendő vagy. Valami nem veszendő: a veszett hírnév, halálod után is vár." Ez persze még egy egészséges társadalomban íródott, amikor a hírnév nem "celebeket" illetett meg, hanem erős harcosokat, bölcs vezetőket, tehetséges költőket és hasonlókat. Amikor még nem az volt a fokmérő, hogy hogy tudsz színészkedni, hogy nézel ki, mennyi pénzed van, és mennyi ruha nincs rajtad a fényképeken, hanem tényleg le kellett rakni valamit az asztalra, ha mást nem, az ellenségeid fejét. Ma talán a lelkiismeret (már akinek van) vehetné át a hírnév helyét (amit viszont felfoghatunk kollektív lelkiismeretként is, bizonyos értelemben). Az a fajta erkölcsi tartás, ami nem engedi tétlenül nézni például a kulturális hanyatlást és a néped lassú, vértelen meghódítását. Igen, Anders kivívta a nagy többség ellenszenvét, azokét is, akiket meg akart védeni, meg a "világ" közvéleményéét is, bizonyos politikai köröket kivéve. Viszont a lelkiismeretével összhangban cselekedett annak ellenére, hogy tudta, mi lesz belőle. És annyit legalábbis elért, hogy felfigyeltünk azokra a problémákra, amik őt is cselekvésre késztették. Azt meg meglátjuk, milyen hosszú távú hatásai lesznek az egésznek, egyelőre történelmi szempontból nem telt el elég idő ahhoz, hogy biztosat lehessen mondani. (Norvégia egyébként szereti a javát akarókat megbüntetni, ld. Quisling. De erről majd talán később.)
Persze adódik a kérdés, hogy mi "haszna" az ember hírnevének, eredményeinek, vagy akármijének, ha a saját szempontjából annyit ér el, hogy meghalt vagy börtönbe kerül. Ilyenkor mindig Lavoisier jut eszembe, aki megkérdezte, "Mi haszna egy csecsemőnek?" Hát, csecsemőként nem sok. Etetni kell, gondozni kell, abszolút semmit nem tud csinálni - viszont ez az ára annak, hogy később igenis kompetens felnőtt legyen belőle. Az első földművelő társadalmak kitalálták a "késleltetett jutalom" gyakorlatát; azóta mintha ezt elfelejtettük volna. Az áldozat nem a pillanatnyi, személyes haszonról szól, hanem például arról, hogy a gyerekeinknek jobb lehetőségeik legyenek - akár a személyes boldogságra, akár a tágabb értelemben vett kiteljesedésre. Igen, egyszer élünk. De nem csak mi vagyunk a világon.
Akik állandóan használják a YOLO-t mint kifejezést, vajon tudatában vannak, mit jelent? Úgy értem, nyilván tudják, hogy felszínesen miről van szó, de tényleg megértik? Két okom van arra, hogy ebben kételkedjem: 1) a tipikus viselkedésük - majdnem azt írtam, hogy a koruk, de láttam ötvenéves meglett férfit hasonlóan viselkedni -, ami nagyfokú felelőtlenséget mutat; 2) az, hogy ha valaki felfogja, mit jelent ez a mondat, többet nem nagyon fogja emlegetni. Ugyanis az egyén szempontjából ez gyakorlatilag bármit jelenthet, és annak az ellenkezőjét is. Nem lehet életfilozófiát, életstílust, meg hasonlókat építeni rá. Jelentheti azt is - és sokan úgy gondolják, hogy csak ezt jelentheti -, hogy annyira rövid és jelentéktelen az egyéni élet, hogy fölösleges bármilyen nagyobb célt kitűzni, a "boldogság" a legfontosabb, tehát: légy önző, használj drogokat, használd ki az embereket, keress minél több pénzt minél kevesebb munkával, és "élvezd az életet" anélkül, hogy azon aggódnál, kiérdemelted-e.
Na ez az, ami nekem nem működik. És egyre többen jönnek rá, hogy nekik se. Nyilván az ilyeneket a többségi társadalom igyekszik visszaterelni a "helyes" útra - erre van a pszichoterápia, az "igazságszolgáltatás" (az is megérne egy misét/posztot, hogy miért idézőjeleztem be), meg még sok más, kifinomultabb dolog. De ez most mindegy. Van a YOLO-nak egy produktívabb, kicsit régebbi verziója, a Verses Edda Hávamál (A Fenséges beszéde) című részének 76-77. verse, ami (a hivatalos magyar fordításban) így hangzik: "Jószág veszendő, jóbarát veszendő, jómagad is veszendő vagy; de a jó hír és név, ha kivívtad egyszer, el nem vész, jussod örökre. Jószág veszendő, jóbarát veszendő, jómagad is veszendő vagy. Valami nem veszendő: a veszett hírnév, halálod után is vár." Ez persze még egy egészséges társadalomban íródott, amikor a hírnév nem "celebeket" illetett meg, hanem erős harcosokat, bölcs vezetőket, tehetséges költőket és hasonlókat. Amikor még nem az volt a fokmérő, hogy hogy tudsz színészkedni, hogy nézel ki, mennyi pénzed van, és mennyi ruha nincs rajtad a fényképeken, hanem tényleg le kellett rakni valamit az asztalra, ha mást nem, az ellenségeid fejét. Ma talán a lelkiismeret (már akinek van) vehetné át a hírnév helyét (amit viszont felfoghatunk kollektív lelkiismeretként is, bizonyos értelemben). Az a fajta erkölcsi tartás, ami nem engedi tétlenül nézni például a kulturális hanyatlást és a néped lassú, vértelen meghódítását. Igen, Anders kivívta a nagy többség ellenszenvét, azokét is, akiket meg akart védeni, meg a "világ" közvéleményéét is, bizonyos politikai köröket kivéve. Viszont a lelkiismeretével összhangban cselekedett annak ellenére, hogy tudta, mi lesz belőle. És annyit legalábbis elért, hogy felfigyeltünk azokra a problémákra, amik őt is cselekvésre késztették. Azt meg meglátjuk, milyen hosszú távú hatásai lesznek az egésznek, egyelőre történelmi szempontból nem telt el elég idő ahhoz, hogy biztosat lehessen mondani. (Norvégia egyébként szereti a javát akarókat megbüntetni, ld. Quisling. De erről majd talán később.)
Persze adódik a kérdés, hogy mi "haszna" az ember hírnevének, eredményeinek, vagy akármijének, ha a saját szempontjából annyit ér el, hogy meghalt vagy börtönbe kerül. Ilyenkor mindig Lavoisier jut eszembe, aki megkérdezte, "Mi haszna egy csecsemőnek?" Hát, csecsemőként nem sok. Etetni kell, gondozni kell, abszolút semmit nem tud csinálni - viszont ez az ára annak, hogy később igenis kompetens felnőtt legyen belőle. Az első földművelő társadalmak kitalálták a "késleltetett jutalom" gyakorlatát; azóta mintha ezt elfelejtettük volna. Az áldozat nem a pillanatnyi, személyes haszonról szól, hanem például arról, hogy a gyerekeinknek jobb lehetőségeik legyenek - akár a személyes boldogságra, akár a tágabb értelemben vett kiteljesedésre. Igen, egyszer élünk. De nem csak mi vagyunk a világon.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)