"Azt mondják, legyek önmagam, aztán a végén mégis elítélnek, mint egy kibaszott bűnözőt."

(A fenti idézet innét származik; tessék lájkolni a srácot, neki legalább stílusa van.)

A héten kétszer is belefutottam egy jelenségbe, ami "pontosvessző mozgalom"-ként aposztrofálja magát (ha ez nem lenne teljes képzavar, miután az aposztróf egy tök másik írásjel, de mindegy), és a mondanivalója nagyjából összefoglalható a standard "motivációs" nyálszövegek kvintesszenciájában, miszerint: "Szeresd önmagad, kivéve, ha ez arra indítana, hogy olyat tegyél, ami nekünk nem tetszik." Vagyis vérbeli, hamisítatlan öngyilkosság- és cutterellenes, és ennek eredményeképp antilibertariánus társaságról van szó, ami szokás szerint a "segítő" szándék álcája mögé bújik.

A helyzet iróniája, hogy az első, akinek ki próbáltam fejteni abbéli véleményemet, miszerint az egészet mélységesen alkotmányellenesnek tartom (mert az is, Kevorkian doktor úr kedvence, a híres "kilences" miatt: "Az alkotmányban felsorolt bizonyos jogokat nem lehet úgy értelmezni, hogy azok megvonják vagy korlátozzák a nép által élvezett más jogokat." Eszerint nem állhatja meg a helyét egy olyan jogi érvelés, hogy egy bizonyos jog valakit nem illet meg, mert az a jog az Alkotmányban nincs explicite megnevezve. Magyarul, az élethez való jog nem lehet kötelesség, mert a befejezéséhez való jog ezzel sérülne), és egyébként is, ugyan mit érdekli őt az, hogy ki hogyan rendelkezik saját maga felett - nos, mire az udvarias ellenérv első mondatának végére jutottam volna, letiltott. A másik emberpéldány végighallgatott ugyan, de kizárólag érzelmekre volt képes alapozni saját álláspontját, épkézláb érvek helyett, így nekem lett belőle elegem.

Ez egy elég "kényes" téma, így másra nem is számítottam, hogy őszinte legyek. De az elv a lényeg. Az (megint a linkelt bloggertársat idézem) "álszentség azon foka, amitől a leginkább toleráns, legkevésbé előítéletes cicavirág lelkű hippilány is üvöltve kenné fel a saját vérével a pentagrammát és a 666 sátáni paragrafust a frissen mázolt házfalra, hogy rögtön utána eljátssza a saját metál gyászindulóját egy kecskegitáron, mielőtt kivérezne". Sokan jönnek nekem pl. olyannal, hogy "ó, én elfogadom a másságot...de (és ide illessz be egy tetszőleges heteronormatív baromságot)". (Eleve mi az, hogy másság? Mihez képest lehet valaki más? Tudom, a Vasedényhez képest...) A cutterkedés miatt is beszóltak már, amire a standard válasz a következő: amíg nem téged váglak, addig nincs szükségem a jóváhagyásodra, ugyanis cselekvőképes felnőtt vagyok, bazdmeg.

Pont ez mutatja azt, hogy a legtöbb ember messze nem érett meg arra, hogy kodifikált szabályok nélkül bármiféle produktív működésre képes legyen. Sőt, még a valóban létező kodifikált szabályokat is figyelmen kívül hagyják, ha saját dédelgetett kis előítéleteik ütköznek azokkal. Én meg ehhez képest kölcsönös megegyezés alapján végrehajtott ölésről (consensual killing) álmodozom... *mélyet sóhajt* Hát igen. Az Idiocracy nem "csak egy film".

Miért?

Miért válaszolnak pasik egy szigorúan W4W (nő keres nőt) hirdetésre?
Ha párod van, ugyan minek kell még egy harmadik?
Miért él kb. az egész baráti köröm 6-7 órával lemaradva tőlem?
Miért nem számít (mondjuk) a Máltai Szeretetszolgálat fogalmai szerint a vodka tartós élelmiszernek?
Miért kérdezi meg a könyvtáros, hogy "mihez kell" a patológia tankönyv, míg ugyanezt nem kérdezi meg egy regény esetében? (Egyébként nem kell semmihez, szimplán érdekel a téma :-))

És ha már itt tartunk, a legtöbb ember miért szokik le a "miért" kérdésekről úgy négyéves korában? :-P

Spleen

Igen, múlt héten kirúgtak. Valószínűleg előre el volt döntve. Viszont nagyon nem bír érdekelni ez a téma. Már egy fordítási szerződés jövőre be van ígérve. És addig, amíg van elég "harminchétötös", addig nem panaszkodom. (Bár felmerül a kérdés - létezik-e olyan, hogy elég? ;-))

Persze azért keresgélek. Meg viktoriánus korabeli fényképeket nézegetek. Mert az jó.

Meg egy rakás rohadt szemét perverzzel szórakozok valami csetoldalon. Nem direkt. Csak az a helyzet, hogy ők alkotják az emberiség túlnyomó részét.

Gondolatfoszlány az egyéniségről

Egy-egy trauma után hétköznapi cselekvéseink jelentés nélküli automatizmusokra hullanak szét (ld. A Serbian Film, az "üres tálban képzeletbeli reggelit kavargató" jelenet), amelyekbe kapaszkodva próbáljuk fenntartani a normalitás látszatát - legalább magunk előtt -, mint világhálóba gabalyodottan vergődő halak. A normalitás azonban már eleve csak látszat volt, és mindvégig az is maradt, egyfajta kollektív pszichózis, ami segít nem gondolni bizonyos kellemetlen tényekre, és összetartani azt a nárcisztikus ábrándképet, amit a köznyelv "személyiségként" emleget. Valódi egyéniség, egyéni cselekvés- és kifejezésmód persze, ha egyáltalán létrejön, kártékony anomáliaként kiirtásra kerül a normalitás orwelli rendjéhez szorongva ragaszkodó többség által. Sőt, ezen kiirtás módozatául a többség ma már többnyire olyan utat választ, amely a testet életben hagyja, azzal az illúzióval nyugtatva meg civilizált, érzékeny, "humánus" lelkét (ld. Adalék a morál genealógiájához!), hogy az egyéniség csupán gyógyítható betegség, nem pedig az ember eredeti, elvesztett, eltagadott lényege. Traumákat, géneket, körülményeket, és egyéb irreleváns dolgokat hibáztat a helyzetért - azaz: az egyéniség létezéséért -, miközben önmagát "segítőként" magasztalja fel. Az egyéniség megnyilvánulásait rendszerezni és "kezelni" próbáló orvos maga is meg van győződve arról, amiről "betegét" meg akarja győzni: nevezetesen, hogy szándékai tiszták, ő jót tesz, ő segít. Éppen ezért veszélyes, hiszen ha az egyén tényleg elhiszi, hogy egyénisége egy rossz, beteg valami, amitől meg kell szabadulnia, amiből ki kell gyógyulnia, ott nem sok esély marad annak a titokzatos valaminek a megmentésére, ami az embert valóban emberré, gondolkodó, fogalomalkotó, világformáló lénnyé teszi. (ld. Gépnarancs - "I was cured all right!") A "lelkes állat" lemond lelkéről, és a hangya szerepét veszi fel, egy fiktív királynő - a normalitás, vagy ahogy tetszik: a társadalom - szolgálatában. Az objektivizmus megpróbált kiutat mutatni ebből, de az ego és a bírvágy materialista kultuszává züllött, mielőtt bármit felmutathatott volna. Pedig a Himnuszban (Anthem) még romlatlan, itt még Nietzsche leányával van dolgunk, akit nem bolondított meg a tőzsde és a "láthatatlan kéz" mítosza. Csak később válik nála (de főleg bólogatójános követőinél) az önérvényesítés önzéssé, önimádattá. Persze az ember mindig is önimádó állat volt - de egy filozófusnak illene tudatában lenni ennek a csapdának, és minden eszközzel elkerülni.

Disztichon

Boldog volnék, aj, gond nem ülne szememben,
szép Libitinám ölelő karjai közt.
Ámde erényre születtem, s erre tanított
nagyapám is, erre a hős veterán.

(Remélem szabályos lett, elég régen próbálkoztam ezzel ahhoz, hogy bizonytalan legyek magamban. Elhatároztam, hogy hiába akarja a halálomat akár anyám, akár az áramszolgáltató, akármilyen magas rangú akárki, nem fogom megadni neki ezt az örömet, és magamnak is kizárólag akkor, ha úgy ítélem, hogy megérdemlem a pihenést, mert megdolgoztam érte.)

(Igen, megint Marcellus Mihályt és társait olvasom. :-P)