Az Auvinen-kiáltvány

Ezt a szöveget nem én alkottam, viszont én fordítottam le, azért, hogy minél többen megismerjék. A szerző egy korát megelőzően érett 18 éves finn srác volt, akinek tele lett a hócipője a társadalomban tapasztalt hülyeségekkel, és legalábbis a saját környezetében tenni akart valamit ellenük. Ténykedése során vele együtt kilencen haltak meg, ami nem sok, de a szövegben megfogalmazott gondolatok ereje túlmutat a számadatokon. A három hivatkozást én tettem bele, hogy valamivel több háttérinformációval szolgáljak. Az inspirációt a fordításhoz ez a mém adta:

A dokumentum csak annyiban buzdít (velem együtt) példakövetésre, amennyiben szeretnénk, ha végre elkezdenék az agyukat használni az emberek, és meglátni azt, hogy mi történik, hogyan működik a világ, és hogyan működhetne jobban. Ez nem megy kritikus gondolkodás, vita, konfliktus és ilyesmik nélkül. Most pedig következzen maga a dokumentum: az Auvinen-kiáltvány


Hogy lett a természetes kiválasztásból idiokratikus kiválasztás?

Manapság a természetes kiválasztás folyamatának szerveződése teljesen felborult. Visszájára fordult. Az emberi faj már hosszú ideje visszafelé fejlődik. A visszamaradott, buta, akaratgyenge emberek gyorsabban szaporodnak, mint az intelligens, mentálisan erős egyedek. A törvények védik a retardált tömegeket, amely megválasztja a társadalom vezetőit. A modern emberiség nemcsak az őseit árulta el, de a következő generációkat is. Homo sapiens, persze - inkáb Homo idioticus! Amikor nap mint nap az átlagembereket figyelem, az iskolában és mindenhol máshol... nem hiszem el, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozom, mint ezek a nyamvadt, szerencsétlen, arrogáns, önző alakok. Nem. Én egy lépéssel továbbfejlődtem.
A természetességet mindig is diszkriminálták a vallások, ideológiák, törvények és egyéb tömegbutító intézmények. Az egyén, aki a saját hatalmi folyamatán megy keresztül, és próbál természetesen élni, miközben azt mondják neki, hogy ahogy viselkedik és gondolkodik, az rossz vagy hülyeség, általában olyan reakciókat mutat, amelyeket a rendszer "pszichológiai zavarokként" értelmez. Valójában ezek normális, a természetes hatalmi folyamat (önmegvalósítás) megzavarására adott reakciók. A következőkre gondolok itt (az egyén vérmérsékletétől függően): alacsonyabbrendűségi vagy felsőbbrendűségi érzések, ellenségesség, agresszó, frusztráció, depresszió, önutálat vagy mások iránt gyűlölet, öngyilkossággal vagy gyilkossággal kapcsolatos gondolatok, stb... és mindez teljesen normális.
Az emberi faj egy az állati fajok közül, és a világ nem csak az ember vágyainak kielégítésére szolgál. A halál, az ölés nem tragédia; a természetben az összes fajok között állandóan előfordul. Nem minden emberi élet fontos vagy megmentésre érdemes. Csak a legjobbak (intelligens, öntudatos, erős akaratú személyek) érdemesek a fennmaradásra, míg az alacsonyrendűeknek (butáknak, visszamaradottaknak, a tömeget birkaként követőknek) el kellene tűnniük.
Van más megoldás is erre a problémára: a buták mint rabszolgák és az intelligensek mint szabad réteg. Azaz, akinek szabad az elméje, és képes intelligens, egzisztenciális gondolkodásra, aki tudja, mit jelent az igazságosság, annak kellene szabad vezetőnek lennie - míg a robotszerű tömegekből lennének a rabszolgák, hiszen már most is azok, és elégedettek a helyzetükkel, valamint azért is, mert az agyuk ezen a szinten áll. Azok a bűnözők, akik ma a társadalmat irányítják, persze ideális esetben megkapnák, ami jár nekik.
Van persze egy végső megoldás is: a teljes emberi faj halála. Ez az emberiség minden problémáját megoldaná. Minél gyorsabban eltűnik az ember a Föld színéről, annál jobb - egy se maradjon életben. Nincs könyörület a Föld szemetjének, a nyomorék emberi fajnak.

Kollektív egyéniségvesztés: totalitarianizmus és demokratikus téveszmék

A kollektív egyéniségvesztés az a jelenség, mely során az egyéneket mint egy agyatlan nyáj részegységeit nevelik fel úgy, hogy elfogadja az állam, a cégek, az egyház, vagy más szervezet, csoport, ideológia, vallás vagy egyéb tömegpszichózis által hozott szabályokat, erkölcsöt és viselkedési normarendszert. Ez a jelenség ismerős része minden despotikus, tekintélyelvű, totalitariánus, monarchisztikus, kommunista, náci, fasiszta és vallási alapú társadalomnak a történelem során. A modern nyugati demokratikus köztársaságokban is jelen van azonban, de úgy felépítve, hogy az emberek azt higgyék, szabadok1, és ne vegyék észre, hogy terelik őket. A társadalmat alkotó emberek többsége befolyásolható, tudatlan lény, aki programozott robotként viselkedik, és önként fogadja el a rabszolgaságot. De én nem! Én öntudatra ébredtem, és látom, mi folyik körülöttünk. Szabadgondolkodó vagyok. És azt választom, hogy szabad leszek, mintsem robotként vagy szolgaként éljek. Mondhatod, hogy "istenkomplexusom" van, persze... de akkor neked meg "csoportkomplexusod" van. A retardált tömegekhez képest én valóban istenszerű vagyok.
A totalitariánus kormányzatok a következő eszközökkel irányítják az embereket: az oktatási rendszeren keresztül, a fogyasztás által, a tömegmédián keresztül, az erőszak legitim használatára kizárólagos jogot formálva (rendőrség, katonaság), valamint olyan törvények által, amelyek kirekesztik a többséghez képest másként gondolkodókat. A demokrácia... azt hiszed, a demokrácia automatikusan szabad és igazságos? Ez tévedés. A demokrácia a többség diktatúrája, ezt a többséget pedig az állami maffia manipulálja és irányítja. A modern nyugati demokráciának köze sincs a szabadsághoz vagy az igazságossághoz - totalitariánus, korrupt rendszer. A törvényeket az emberek feje felett hozzák, és átmossák az agyakat, hogy azok a rendszert támogassák; már közvetlenül születés után mindenki az intézményes struktúrákhoz kapcsolódik. A társadalmakat manipulatív, karizmatikus politikusok irányítják, akiket csak a többség érdeke érdekel, és akik a döntéseiket nem racionális alapokon hozzák meg, hanem a tömegek érzelmeihez alkalmazkodva. Ezek a tömegek pedig megengedik az állami tekintélynek, hogy a fontos döntéseket meghozza helyettük. A tömegember iskolába jár, tanul, elhelyezkedik, dolgozik és elmegy szavazni. Azt hiszi, szabadon él, és nem kritizálja vagy kérdőjelezi meg a rendszert. Robottá válik. A fejében olajozott mechanizmus működik, amely nem hagy neki sok lehetőséget arra, hogy független módon gondolkodjon, beszéljen és cselekedjen.

Háromféle ember

A világban háromfajta emberi személyiségtípus létezik:
1) individualista ember (a világnépesség 3%-a)
2) manipulatív ember (a világnépesség 3%-a)
3) tömegember (a világnépesség 94%-a)
Az első két típus intelligens, kreatív és öntudattal bír, de különböző utakat választottak. A harmadik típus kevésbé intelligens és kreatív, önállótlan egyedekből áll, akiket a második csoport irányít. Ezek a százalékos arányok csupán becsült értékek, de a Gauss-eloszláson2 alapulnak, illetve az emberi történelem vizsgálatán, vagyis azon, hogy az emberek hogyan szerveződnek közösségekbe. Ez a szerveződési mód az első emberi közösségek kora óta nagyjából változatlan. Ugyanezen tények, azaz az emberi természet és történelem alapján egy másik módon is felosztható az emberiség. Ez az intelligencia és mentális minőség szintjére vonatkozik:
1) intelligens (a világnépesség 3%-a)
2) enyhén retardált, ún. "normális emberek" vagy "robotok" (a világnépesség 94%-a)
3) súlyosan retardált "zöldség" (a világnépesség 3%-a)

Totális háború az emberiség ellen

Tele vagyok gyűlölettel és szeretem. Ez az egyik olyan dolog, amit igazán szeretek. Valamikor hittem az emberiségben és hosszú, boldog életet szerettem volna élni, de azóta felébredtem. Mélyebb lett a gondolkodásom és rájöttem dolgokra. Nem volt könnyű egzisztencialistává válni... a tudás boldogtalanná, frusztrálttá és dühössé tett. Nem tudok boldog lenni abban a társadalomban, abban a valóságban, amelyben élek. Az egzisztenciális gondolkodás hosszú folyamata során, a körülöttem levő társadalom és az életemben történt egyéb dolgok megfigyelése után eljutottam arra a pontra, hogy kizárólag gyűlöletet érzek az emberiség, az emberi faj iránt. Az élet egy véletlen egybeesés, az evolúció hosszú folyamatának, egy soktényezős ok-okozati összefüggésláncolatnak az eredménye, azonban az is igaz, hogy az élet az, amit az egyén akar és meghatároz magának. A saját életemnek én vagyok a diktátora és istene. Megválasztottam az utamat. Felkészültem arra, hogy harcoljak és meghaljak az ügyemért. Én vagyok a természetes kiválasztó ágens, és kiiktatom mindazokat, akiket érdemtelennek, az emberi faj szégyenének, a természetes szelekció selejtjének ítélek.
Biztosan felmerül benned, hogy miért teszem mindezt, hogy mit akarok elérni. A legtöbben túl arrogánsak és beszűkült gondolkodásúak ahhoz, hogy megértsék - ezek majd olyanokat mondanak, hogy őrült vagyok, hibbant, pszichopata, bűnöző vagy valami hasonló. Az igazság pedig az, hogy én is csak egy ember vagyok, egy állat, egy egyén, egy olyan, akinek különvéleménye van.
Elegem van. Nem akarok része lenni ennek az elcseszett társadalomnak. Mint mások, bölcsebb emberek is rámutattak a múltban, az emberi fajért nem éri meg harcolni, nem éri meg megmenteni. Pusztulásra érdemes. De amikor az ellenségeim félelmükben elfutnak és elbújnak a nevem hallatára; amikor a korrupt kormányok gengsztereit lelövik az utcákon; amikor az idiokráciát és a demokratikus rendszert felváltja az igazság; amikor az intelligens emberek végre szabadok lesznek és kezükbe veszik a dolgokat a többség idiokratikus uralma helyett - azon a dicsőséges napon majd megérted, mit akartam.
Éljen a forradalom! A forradalom a rendszer ellen, amely nemcsak az önállótlan tömegeket dönti rabságba, hanem a lelkileg erős, intelligens kisebbséget is! Ha más világban akarunk élni, cselekednünk kell. Fel kell kelnünk a rabtartó, korrupt, totalitárius rezsimek ellen, és elűzni a zsarnokokat, a gengsztereket, megdönteni az idiokrácia3 uralmát. Egyedül nem sokat tudok változtatni, de remélem, a tetteim ösztönzik majd az egész világ intelligens embereit, és valamiféle forradalom robban ki a mostani rendszerek ellen. A rendszerek, amelyek tiltják a természetességet és az igazságosságot, az ellenségeim. Ugyanígy az ellenségeim azok, akik a téveszméik világában élnek és támogatják ezeket a rendszereket.
Kész vagyok meghalni egy olyan ügyért, melyről tudom, hogy helyes, pártatlan és igaz, még akkor is, ha elvesztem a csatát és gonoszként emlékeznek majd rám - inkább küzdök és meghalok, mint hogy boldogtalanul éljek tovább. Jegyezd meg, hogy ez az én harcom, az én ötletem, az én tervem. Ne hibáztass senki mást a tetteimért rajtam kívül, se a szüleimet, se a barátaimat. Senkinek nem szóltam a terveimről, csak a saját fejemben érleltem őket. Ne hibáztasd a filmeket, amiket nézek, a zenét, amit hallgatok, a játékokat, amiket játszok, vagy a könyveket, amiket olvasok. Ezeknek semmi köze nincs a történtekhez. Ez az én háborúm: egy ember háborúja az emberiség, a kormányok, és a világ gyenge tömegei ellenében. Nincs kegyelem a hitványaknak! Az emberiség túlértékelt! Itt az idő, hogy a természetes szelekció és a legalkalmasabbak túlélése helyreálljon.
Az emberiség túlértékelt
Az igazság megadja mindenkinek a magáét.
- Pekka-Eric Auvinen (azaz NaturalSelector89, Natural Selector, Sturmgeist89 és Sturmgeist).
Nemzetközi helyeken használom az Eric von Auffoin nevet is.

1: Milton Mayer: They Thought They Were Free: The Germans, 1933-45 (magyarul nem találtam)
2: https://hu.wikipedia.org/wiki/Norm%C3%A1lis_eloszl%C3%A1s
3: http://www.imdb.com/title/tt0387808/

System failure

Ötödik nap net nélkül, sőt, gép nélkül. Üvölteni tudnék, ha nem lennék tisztában vele, hogy teljesen értelmetlen - sőt, akár ahhoz is vezethet, hogy később kapom vissza, vagy egyáltalán nem. Így tanultam meg csendben szenvedni, amikor az életem értelmét vesztette 2013-ban, vagy talán még akkor, amikor nyolcévesen eltitkoltam egy makacs fogfájást, nehogy gyengének tűnjek anyám előtt. Így tudtam évekig iskolába, sőt, egy darabig munkába járni, tettetve, hogy én is emberi lény vagyok, holott már akkor tudtam, hogy nem vagyok az. Aztán addig éltem (? - inkább csak léteztem) közöttük, amikor hasonlítani kezdtem rájuk. Annyira, hogy már undorodom magamtól is néha, nem csak tőlük.

Közben az aktuális majdnem-főnököm beszólt egy érdekeset.

"Mindegy, kinek van igaza, aki nem a többség, az rohadjon meg." Azért egy értelmiségitől nem ezt vártam volna, még személyes ellenszenve ellenére sem. Ezek szerint, ha akkor élt volna, igazat adna a szegregáció híveinek, vagy akár a boszorkányégetőknek, a lapos föld elméletéhez ragaszkodó egyháznak? Ráadásul a polgárjogi aktivizmust a szimpla feltűnősködéshez hasonlítani (a példa az volt, hogy valaki mindennap fluoreszkáló festéket hány a főtérre), az elég furcsa csúsztatás.  Persze csodálkozni tényleg nem kell. Az ember mint olyan nagyon okos tud lenni - magában. De ha ún. társadalomba kerül, akkor legtöbbször végtelenül birka módon alkalmazkodik hozzá. Persze ha nem ezt teszi, azzal saját magának (=anyagi érdekeinek és génjei túlélésének) árt... na de most tényleg ennyire önző pöcsnek kell lennünk? TH Huxley papa is megmondta, hogy az evolúciós folyamatokkal fel kell vennünk a harcot, ha már egyetlen fajként képesek vagyunk rá. Vagy mégsem? Hiába van az egyes ember tudatában annak, hogy mi történik, a többség tehetetlensége mégis megállíthatatlanul a katasztrófa felé sodorja?  A szóban forgó értelmiségi viszont majdnem saját szemével látta, mi van akkor, ha valakiknek tényleg elege van a társadalom elnyomásából, és ugrálni kezdenek, viszont az adott pillanatban a társadalom többi, az elnyomást támogató része erősebb náluk. Naná, hogy 1956-ról beszélek. Biztos, hogy nem marad nyom nélkül egy ilyen "tanulság" - a gyerek is, hiába van igaza, ha "feleselésért" megverik, felnőttkorában sem mer majd véleményt nyilvánítani, talán még alkotni sem...  Er, wer einmal Ketten trug, hört immer wieder Kettenklirren...

Aztán mondott egy olyat is, hogy anyámék azért nem képesek az exitet valóban elfogadni, mert szülők. Ezzel kapcsolatban igaza van, mert szülővé két módon válik az ember: 1) véletlenül, azaz nemtörődömségből - ebben az esetben gyakorlatilag bármilyen viszony kialakulhat még, 2) előre megfontoltan: kell egy "háziállat", akibe bele lehet rúgni, ha rosszul mennek a dolgok, ill. akiben Stockholm-szindrómát lehet kialakítani, hogy öregkorban eltartson. A valódi szeretet, ami elengedésre is képes, ilyen körülmények között tényleg nem valószínű.

két dolgot tisztáznék

1) Mindenki boldog befejezésre vágyik, csak ez mindenkinek mást jelent, akár időpont, akár módozat tekintetében. Azt még a legmerevebb életpártiak is elismerik, hogy vannak helyzetek, amikor inkább meghalnának, mint nem (pl. fájdalom vagy mentális hanyatlás esetén), és hogy azt remélik, meg tudják őrizni a méltóságukat (bárhogy is értelmezzék ezt a fogalmat) a halálban is. Amiben különbözünk, az az, hogy ki mennyire ismeri fel, hogy ténylegesen van választása, és mennyire fogadja el, hogy ezt a választást azért az idő és a biológia behatárolja. És persze ott van az is, hogy ki mennyire akar beleszólni mások életébe. (Érdekes emberi jelenség, hogy jó páran szívesebben irányítanak másokat, minthogy saját életüket - és halálukat - kézbe vennék; ez más témákban is megjelenik, például az, hogy egyáltalán felmerül a kérdés, hogy kinek a párkapcsolatát engedélyezzük vagy ismerjük el, és kiét nem, az pont ennek a beleugatós tendenciának az egyik megjelenési formája. Enélkül nem lenne köztéma az, hogy ki kivel köti össze az életét - sőt, szerintem eleve nem is intézményesítettük volna a szerelmi kapcsolatot mint olyat, fel se találtuk volna a házasságot.)

2) Amikor azt mondom, hogy nem tartozom ebbe a világba, azt sokan úgy értelmezik, mintha utálnám vagy szenvednék benne. Ez így túl egyszerű lenne. Amikor az otthonodon, sőt, akár az országodon kívül tartózkodsz, akkor idegen vagy, nem tartozol oda - de jelenti-e ez automatikusan azt, hogy utálod? Persze, hogy nem. (Különben senki nem menne sehova.) Ugyanez a helyzet a létezéssel is. Vannak dolgok, amik tetszenek benne; vannak, amiket nehezen viselek el; meg van egy csomó olyasmi, ami nem igazán érdekel. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem vagyok otthon. Eléggé különbözöm az emberek többségétől ahhoz, hogy felismerjem, nem tartozom közéjük. Ami nem feltétlen baj, mert ismerek köztük néhány nagyon jó embert, és törődöm a szenvedéseikkel. (Bár amikor saját maguknak okozzák pl. azzal, hogy isteneket találnak ki maguknak, és ezek miatt felesleges konfliktusokba keverednek egymással, arról megvan a véleményem.) Persze, haza akarok menni, de boldogan - nem egy elsietett, elkeseredett cselekedet révén, ami ráadásul vagy sikerül, vagy nem (továbbra is a legnagyobb félelmem a sikertelenség és az abból adódó kórházi tartózkodás, mert túlságosan hasonlít a bebörtönzöttséghez), hanem gondosan végrehajtott, kellemes módon. És még ha meghatározatlan ideig maradni akarnék is, miért vonna az le bármit az üzenetemből? Nem egyszerűen a halált propagálom, hanem a választást. Mindig is erről szólt a történet: minden felnőtt személynek meg kell engedni, hogy hozzáférjen az élet megrövidítésének általa kiválasztott módjához, ha van ilyen, és senkit nem szabad sem életre, sem halálra kényszeríteni, kivéve akkor, ha valakivel szemben jogsértést követett el.

Pihent Agy prof. ajándéka a népnek

Ismerten borzalmas mulatós slágerek dallamára még rosszabb poénok születnek a fejemben. Nevezetesen:

Én vagyok itten a numida király, a numida király, a numi-numida király...
(azaz Jugurtha Din Tei)

Csináld jól a quaestorságot, hogy csinálhass, hogy csinálhass consulságot...
(3 deci köménymag, köztársasági változat)

Ezúton kérek bocsánat. :D

Videócsatorna

Nézhető énem.
A nevét egy mérgező fáról kapta, ami Indiában nő.
Elvileg félnem kéne attól, hogy vállaljam az arcom a neten, de aki ilyentől fél, annak más baj is van a jellemével ;)

Iván Szomjaska

Lehetne már jövő kedd;
az elszalasztott jövőket
számolom megint,
a múlt fényénél peregnek
kezemből a földre,
mint elvetett mag, kidobott pénz,
madzagról a méz -
potyognak egyre.

A "miért ne" hatalmáról

(önfordítás)

Elszomorít, ha barmok az emberek.
Úgyhogy mielőtt diagnosztizálnál, előbb nézd meg magad.
Mikor érzem, hogy a világ énekel az ereimben, kiengedem a zenét,
egy kicsit játszom vele - piros vonalakkal örömöt írok.
Egy megbántott test is túl sok, de annyi megcsonkított elmét látok
Prokrusztész-ágyba szuszakolva - a "fura részeiket" levágták.
Szókratész utolsó nevetése vagyok, a béna rekeszizomban ülök hangtalan,
de visszhangozva a századokon át.
Vagy lehetek virág is, összetörve egy érzéketlen biciklikerék alatt -
 aztán kinőve újra, mint pimasz stoppos az út mellett, aki szirmaiból hüvelykujjat formáz:
"Vigyél akárhova."
De mélyen belül mégis a rács mögötti ember vagyok, csupasz falak közt, de szabadon -
ezt tanuld meg: hogyan lehetsz leláncolva szabad!
Én vagyok a csontos emlékeztető is: semmi nem tart örökké, táncolj hát, amíg tudsz.
Vagy ha nem szeretsz táncolni, hazamehetsz - a buli megy tovább, nem veszi észre senki,
de amúgy is itt az ideje, hogy valamit a magad kedvéért tegyél, nem valami sekélyes dicséretért.
Hosszúujjú blúzok és műanyagmosolyok mögött lehet, hogy elkerülöd az igaz szerelmet,
míg ha fényed ragyogni engeded, annak a munkaviszonyod láthatja kárát -
te döntesz, melyik éri meg jobban.
Nem minden szélhordta mag ér termékeny földbe,
de te is feltörheted az aszfaltot egy kis helyen, ha mered,
hogy még többen tudjanak kivirágozni.
Tanulás, felejtés - építsd fel Oak Ridge-et a lelkedben,
hogy szétrobbanthass valamit. Mindennek ára van.

Basszus

Nem hiszem, hogy az embert az értelmetlen tevékenységek teszik emberré, mint a takarítás, a mosás, vagy a panaszkodás. Ha naponta kétszer cserélteted le a zoknidat a rabszolgáddal, azzal nem vagy több, nem vagy jobb, még csak tovább sem élsz. Sőt, még akkor sem, ha mindeközben számon tartod, melyik sztár melyiknek a felesége.

Igazából fogalmam nincs, hogy mi teszi az embert emberré. De ha csak ennyi, akkor nem akarok az lenni.

Ezt pont egy olyan kirándulás erősítette meg, ahol majdnem emberszámba vettek. Azért "majdnem", mert igazából megint a munkáról szólt a dolog, ráadásul egy olyan projektről, ami miatt valószínűleg módosítanom kellene azt a tervet, miszerint júniusban hazamegyek. Ez pedig több okból is kínos lenne.

Hogy a fenébe keveredtem ebbe a helyzetbe már megint?

Megint retró

Ki vagyok rúgva fércbúkról, úgyhogy van időm a régi versek között molyolni. Találtam is egyet, ami többé-kevésbé jó, 2013-ból.

Mindennap egy újabb
banális tragédia;
összeveszik rajtad
az édes és a mostoha -
te meg elméleteket gyártasz,
hogy melyik melyik, te ostoba...
De a nap még mindig süt,
míg kiég a fű és a bélyeg
rászárad a borítékra,
amiben fel van adva a lényeg.
Hogy honnan halál és meddig élet,
azt élve meg nem érted.
Denn unser Hirnen sind zu klein -
wir wollen keine Menschen sein...
Fogj egy újabb flaskát a kézbe,
a vizecske megnyugtat, ó!
Csak a róka vissza ne kérdje:
no de hol a tavalyi hó?!

Ajánlás
Nyelvi leleménnyel ékes hölgyemény,
földi létnek látszó csalfa lányregény...
Lám, virágzó kéjjel húztad a ravaszt -
vad álmod volt éjjel, de hoppon maradsz!
De jó, hogy nem hallok felőle -
pokolban égjen a csaló -
a levesben víz lett belőle:
no hát, itt a tavalyi hó!

Miért vannak hősök, ha nincsenek?

Ez itt Sting. Ő az egyik alterkarakterem, vagy ha úgy tetszik self-insert, vagy Mary Sue típusú karakterem. Balra látható vizuális megjelenési formája a HeroMachine nevű "öltöztetőbaba" programmal készült, ami itt található. A "pizsama" azért van rajta, mert elítélt volt. Ki is végezték, csakhogy a halálközeli élmény olyan szunnyadó mutáció működését indította be nála, amitől nemcsak halhatatlan lett, de szinte minden organizmusra erősen mérgező lett a vére, és regenerációs képessége segítségével hegyes, éles csontszilánkokat tud leválasztani az alkarcsontjairól, majd azokat miniatűr nyilakként kilőni, áldozata testébe juttatva a mérget. Különben egy rendes fickó; a felesége rendőri korrupció áldozata lett (konkrétan megerőszakolták), mire ő nekiállt levadászni a korrupt rendőröket, így került börtönbe, majd végül kivégzőasztalra. Aztán pedig szabadúszó szuperhős lett belőle. Tulajdonképpen azt testesíti meg, ami lenni szeretnék: a félelem hiányzik belőle, ezért szembe mer szállni a "rendszerrel" és az igazságtalan igazságszolgáltatással; a képességei pedig alkalmassá teszik arra, hogy ezt hatékonyan művelje. Büszkén viseli a rabruhát, ezzel is jelezve, hogy őt nem lehet korlátozni, irányítani, ő szabad ember marad akkor is, ha rácsok veszik körül, míg a többiek akkor sem azok, ha a külvilágban mászkálnak. Igen, picit Crow III utánérzés, nem véletlen az egyik kedvenc filmem. Azonban a Holló alapgondolata (meg a hollywoodi íratlan szabályok) miatt a filmben boldog végkifejlet van, itt meg...hát, az elég nehéz lenne, a főszereplő biológiai halhatatlansága miatt. Persze lehet, hogy majd vulkánba ugrik, vagy valami, de egyelőre a feleségére vigyáz, amíg az meg nem hal akár természetes, akár önkéntes úton. Többször hozta ki elmegyógyintézetből, stb., durva helyekről.

Ezt most igazán nem is tudom, miért blogoltam ki. Egyszerűen csak tetszik ez a srác, és jó lenne, ha a való életben is léteznének hozzá hasonlók. Persze vannak, akik megközelítik ezt a szintet (pl. McVeigh, Chris Dorner, ABB, akár még Snowden is, ha eltekintünk az erőszakmentességétől), de ők nyilván mind halandók és bukásra vannak ítélve valamilyen módon. Ami már önmagában is érdekes - végülis a szuperhősöket pont azért találjuk ki, mert mi magunk nem tudunk azok lenni. Akkor viszont minek pazarolni az energiát arra, hogy vágyunk rá? Talán mert paradox módon maga a képzelet, ami a vágyat létrehozta, képes egyben enyhíteni is a kínt - még ha időlegesen is -, amit a képzelet és a valóság közti távolság (amit vágyként élünk meg) okoz? (Ld. még: eszképizmus. Tolkien pl. bevallottan a háború valósága előli elzárkózás eszközeként írta meg a teljes LotR-univerzumot.)

Ilyenekkel ütöm el az időt, amíg felkészülök.
Furcsa dolog az ember.

Egy kis szabadság és költészet így reggelire

Nem mindent mondunk ki, amit kellene, és amit kimondunk, azt se mindig úgy értik, ahogy mi gondoltuk, hogy mondjuk; az őszinteség tehát nem állapot, hanem törekvés - azon szándék, hogy legalább akaratlagosan ne torzítsunk el semmit, még akkor sem, ha úgy kényelmesebb vagy biztonságosabb volna működni. Valójában egy evolúciósan kudarcra ítélt stratégia, mint minden etikai szempontból erénynek számító cselekvés, szándék, vagy érték - az etika pontosan az ösztönökkel való szembeszegülést jelenti, a csábításnak való ellenállást, "önmagunk" legyőzését (valóban önmagunkét? vagy épp azzal alakítjuk ki önmagunkat, hogy amorális túlélőrobot-programunkon felül próbálunk emelkedni?). Ezért számít "rossznak" az árulás, a lopás, az erőszak és a házasságtörés - mindezek olyan cselekedetek, melyek az egyén önfenntartását, illetve szaporodását szolgálják a többi fajtárs kárára.

Ezek alapján magának az életösztönnek a kiirtása, a félelem felszámolása - egyszóval, saját létünk megszüntetése - a lehető legetikusabb cselekedet; ugyanakkor furcsamód "önző" is, mivel a lét alapjául szolgáló szenvedést (vagy tapasztalást, tudatot, kinek mi tetszik) iktatja ki, vagyis megfosztja a többi embert gyűlöletének tárgyától. Az már köztudomású, hogy sohasem a halottat "sajnálják", hanem önmagukat, azért, mert hiányzik az, akin kitölthetnék saját bosszúságukat és tehetetlenségüket; hiányzik a külső ágens, akit felelőssé lehet tenni saját hibáikért, és így rákényszerülnek arra, hogy szembenézzenek önmagukkal és saját halandóságukkal is, melytől a gyerekes elme (a hüllőagy generálta ösztönök hatására) fél, sőt, retteg, olyannyira, hogy száműzi még a gondolatát is a lehető legtávolabbi, legeldugottabb helyekre, mind fizikálisan, mind mentálisan. (Az utóbbinak egy különösen extrém formája a "halál utáni élet" paradox koncepciójának feltalálása volt. Egy másik az a mostanra társadalmi gyakorlattá vált ötlet, hogy bárkit, aki akár csak gondol a halálra, erőszakkal "meg kell gyógyítani", a gondolkodását kémiai úton letompítva és egyfajta pavlovi kondicionálást alkalmazva, mert sérti a többiek törékeny egóját, ha azt kell látniuk, hogy valakiből hiányzik saját irracionális félelmük.)

Ich labe mein Auge an elfgrünen Hängen,
an Klippen die ragen aus tosendem Meer.
Seh' tausende Rösser zum Gipfel sich drängen,
voran eilt ein Schwarzes vor schneeweißen Heer.
Mit seidenen Fesseln erklomm es die Klippe,
doch manche es auch am Ende nicht halt.
Entsetzt erstarrte die schneeweiße Sippe
als es da stürzte in Fluten, so kalt.
Das Schwarze erlöst nun von einsamer Qual,
gestillt seine Sehnsucht von Freiheit und Willen.
Mein Auge nun ruht auf herbstwelkem Tal,
Ach, könnte ich auch meine Sehnsucht so stillen.
So spür' ich die Sehnsucht nach kühl-freiem Winde,
doch blick' ich voll Scham auf mein weißes Gewand,
Nachts weine ich nach dem ach' freien Kinde,
das mit dem schwarzen Einhorn verschwand.

(Tündezöld domboldalra vetettem szemem, a háborgó tenger felett tornyosuló sziklákra. Láttam ezer paripát a csúcs felé rohanni, egy fekete elébevágtatott a fehér seregnek. A selyemistrángos ló megmászta a sziklát, de nem állt meg a tetején. Rettegve bámult a hófehér ménes, ahogy levetette magát a hideg hullámok közé. A fekete így megváltotta magát a magányos kíntól, elcsendesítette vágyakozását a szabadság és akarat után. Most tekintetem az őszi völgyben nyugtatom - ah, bárcsak én is így be tudnám tölteni vágyam. Érzem, hogy hívnak a hűvös, szabad szelek, de szégyenkezve nézem fehér ruhámat, és éjjelente siratom azt az oly' szabad gyermeket, aki eltűnt a fekete egyszarvúval.)

A hevenyészett, többnyire szó szerinti fordításért elnézést, nem vagyok műfordító, de legalább így tudok spontán élvezkedni azon, milyen szép és kifejező és finoman tömör tud lenni a német nyelv. Persze a magyar is az, de máshogy. Ebben van valami filozofikus, valami emelkedett, valami olyan szinten más, hogy lehidalok tőle. :)

Katasztrófavirágok

szerző: Douglas P. Wojtowicz
(eredeti cím: Crash Blossoms)
(Végre én is inspiráltam valamit. - a blogger)

Ő volt az első öngyilkos, akivel találkoztam. Még új voltam a szakmában, Vic, a mentorom felügyelete alatt. Az erdőből jövő szagot követtem, amit a játszadozó mókusokként kergetőző szellők hoztak felém. A faleveleken átszűrődő fény remegő rajzolatot festett a helyszín köré, ahol a fiatal nő feküdt, a pólója vérrel átitatva ott, ahol valamikor egy élő szív működött. Az egész olyan tisztának, kényelmesnek tűnt. Utolsó perceiben a fejét egy összehajtogatott takaróra hajtotta, a hüvelykujja még mindig a hatalmas fegyver sátorvasába volt akadva.
Azt hittem, egy virág pihent a mellén, pont a szíve felett, sötétbíbor szirmok a fehér pólón. Aztán észrevettem, hogy a virág, amely ott kinőtt, vérből való volt, amelyet megsötétített az idő, és úgy terült szét, mint egy hervadt rózsa.
Megszédültem, ahogy elborított a szánalom hulláma a nő iránt, ahogy elgondolkodtam azon, mi vezethette arra, hogy itt adja át magát a bomlásnak és rothadásnak, ahelyett, hogy végigélje az életét.
- Elgondolkodtál? - kérdezte Vic, látva az ábrázatomat. - Ne. Hagyd. Ne gondolkozz, mert attól csak rosszabb lesz a meló.
Az arca beesett és szürke volt az elemek hatásától, de mégis derűt sugárzott. Akár Mona Lisa mosolya. Összeszorítottam a fogam. Mitől menekülhetett? A karjai tele voltak régi hegekkel, mintha valaki kardot élezett volna rajtuk. Sose húznék le annyit a jelvénnyel, hogy valaha nyomozói rangot érjek el, de Vic ügyes mentor volt, és az akadémián az első naptól kezdve belénkverték a megfigyelési készségeket. A lány életében sok fájdalom lehetett, mire eljutott odáig, hogy megszabadult tőle.
Beszóltunk a központba, és megvártuk a nyomozókat meg a halottkémet. Nem nyúltunk semmihez, de a test állapotából és a kezében tartott fegyverből kiindulva öngyilkosságot állapítottak meg. A helyszínelők találtak egy telefont és egy jegyzetfüzetet, mindkettő eléggé elázott a tavaszi esők miatt, de egyik se károsodott az olvashatatlanságig.

Az áldozat Aileen Krojicként került azonosításra; román állampolgár volt, egy Sibiu nevű romániai városból érkezett az országba turistaként. A Krojic szüleivel történt kapcsolatfelvétel megerősítette, hogy már legalább egyszer megkísérelt öngyilkos lenni. Az apján a sokk jelei mutatkoztak ugyan, de nem lepte meg a haláleset. Az áldozatnál talált jegyzetfüzetben levő történetek és versek arról tanúskodnak, hogy ezt a célt tűzte ki maga elé a huszonhetedik születésnapjára.
Személyes tárgyai egy tárolóba kerültek a további nyomozást elősegítendő, illetve arra az esetre, ha a család kérné a visszajuttatásukat. Ezek a tárgyak a következők voltak: a ruhái, az említett jegyzetfüzet, az okostelefonja, és a hathüvelykes csővel rendelkező .357 Magnum revolver, mellyel a halált okozó lövést leadta.
Egyszerűen és kényelmesen volt öltözve: sima fehér póló, farmernadrág, férfialsó és tornacipő volt rajta. Kézitáskája nem volt, de a nadrág egyik zsebében pénztárcát találtak. Ebben román személyes okmányok és eurós bankjegyek, valamint némi amerikai pénz volt. No meg egy sietősen lefirkantott nyugta a revolverről.
A cetlin szereplő kézírás egyezett egy ismert bandatagéval, akit hasonló lőtt sebbel szintén holtan találtak. Így a fegyver a gyilkossági csoport bizonyítékraktárában maradt, hogy az ügy lezárásra kerülhessen a nyilvántartásban. A bandatagot a lány előtt egy héttel találták meg, de a halottkém jelentése szerint a két haláleset egymáshoz képest 24 órán belül történt.
A gyilkosságiak összerakták a képet. Krojic illegálisan vette a fegyvert, egy bűnözőtől. A bűnöző láthatóan többet várt anyagi ellenszolgáltatásnál, mivel letolt nadrággal találtak rá a holttestére. Krojic elhagyta a helyszínt, és egy félreeső erdei tisztásra ment, ahol aztán öngyilkos lett.
A szülei tudomásul vették az értesítést; az anyja nem kívánt többet foglalkozni vele, Krojic úr pedig elmagyarázta, hogy nincs elég pénzük a test hazaszállíttatására. A személyes tárgyait sem kérték ki - így ezeket Deacon járőr vitte magával. Deacon fedezte fel a holttestet, és meg akarta érteni az esetet.

Nem rendeltetésszerű - Aileen Krojic

Többezer testvérem és én
együtt hagytuk el a gyártósort;
tele álmokkal vérről, mennydörgésről,
megrészegülve önnön erőnktől.
Aztán megvettél, sötétbe zártál,
ahol hatalmam türelmetlenséggé nőtt -
nem volt semmi, amit megvédhettél, amiért küzdhettél volna?
Egy nap aztán a nap fénye tűzött rám -
tucatmagammal kerültem a gépbe
...és acélfalba vertem a fejem,
elvesztegetve halálos álmaim.

A vers elolvasása után leraktam a füzetet. Voltam eléggé fegyveres pasas ahhoz, hogy értsem, egy töltényről beszél, még a harci kiképzéshez használt acél céltárgy is stimmelt.
Furcsa megszemélyesítése volt valaminek, amit gyilkolásra lehet használni. Ami még rosszabb, csalódottságot fejezett ki amiatt, hogy nem ölt meg egy másik embert. Imádtam lőni, de szolgálati időm alatt soha, egyszer sem akartam golyót ereszteni egy másik emberi lénybe. Láttam gyilkosságok áldozatait, és láttam, amikor a többiek jogosan lőttek le bizonyos bűnözőket.
Nem ez volt az egyetlen vers, ami a halált romantikus dologként kezelte. Csak azért nem gondoltam arra, hogy esetleg pszichopata lehetett, mert amikor ténylegesen gyilkosságokról írt, akkor mindig azok ellen harcolt, akik ok nélkül másokat bántottak. Zaklatók és árulók ellen küzdött, kiállt a tekintéllyel való visszaélés ellen, minden erőszakos és alattomos támadás ellen, ami az egyén jogai ellen irányult.
Aileen a fura kölykökkel volt, a kiközösítettekkel, azokkal, akik nem kellettek senkinek. Abban a világban volt otthon, és büszke volt rá, hogy nem szívesen látják "komoly társaságban".
Csodás zsaru lett volna belőle.
Kár, hogy folyton arról írt, hogy a kékruhás emberek mennyire gyűlölnék őt, ha megpróbálná megváltoztatni a világot.

Te fojtózsinórnak hívod, a gyilkosság és a rosszindulat eszközének.
Én Kevorkian sáljának, amely örökre elűzi a hideget.

Huxley és Orwell figyelmeztetni akartak,
nem útmutatást adni.
Szállj ki végre a fejemből,
hadd legyek önmagam.

Őrültnek nevezel.
Micsoda könnyű módszer
hogy az igazságot
egy kis bogyóval intézd el.

Vic megrázta a fejét. Munka után voltunk, lazítottunk, egy-két sör is lecsúszott. Utáltam az ízét, de abban a pillanatban elterelte a figyelmem. Aileen jegyzetfüzete befészkelte magát az agyamba.
- Arról az öngyilkosról morfondírozol - mondta.
- Jó megfigyelés. Zsarunak kéne menned.
Vic kuncogott.
- Mondtam, hogy ne ásd bele magad.
- Gondoltál rá, hogy az emberek hiányosak?
- Emberek vagyunk, Deke. Még Jézus Krisztus se volt makulátlan!
- Mármint, hogy mint élőlények, nem vagyunk teljesek. Például a csigáknak mindkét készlet megvan.
- Mint Mishelle?
A lány Vic informátora volt, akivel egyre többször találkoztam. Fiúnak született, de ez csak egy esetleges tény volt. A lelke, az egész más lapra tartozott.
- Nem, nem úgy. És Mishelle-nek csak egyfajta... cucca van.
- Hagyod magadat rágódni ezen. Ez nem jó.
- Persze. De minél többet nézem, annál többet értek.
- Értesz? Mit, hogy hogyan élnek a kattantak?
- Mind kattantak vagyunk, Vic. Ő csak jobban tudta.
- Akkor miért nyírta ki magát?
- Ne öngyilkosságként gondolj rá. Csak visszament aludni.
Vic nagyot húzott a söröskorsóból. Bólintott, buldogarcán látszott, hogy összerakja a képet. "Nem kérte, hogy megszülessen. És ha durván ébresztenek fel, az egész napod olyan, mint egy szarral töltött szendvics, mindegy, mennyi kávét iszol.
Elvigyorodtam.
- Jó megfigyelés.
- Tudom. Zsarunak kéne mennem. - nevetett Vic.

Aileenben megmaradt a tinilányok lelkesedése a tökéletes esküvő tervezgetése iránt, és tulajdonképpen ez is az esküvős álmai beteljesülése volt. Mielőtt a szerelem mint olyan eltűnt volna az életéből, a gondolatait az uralta, hogy milyen lesz a kedvesével itt térdelni, ezen a csendes tisztáson, a leveleken átszűrődő napfényben. A szertartáshoz nem kellett pap, hiszen az egyház és babonaság minden formáját rég elvetette már, a szexualitása elítélésére adott reakcióként.
Hidegen hagyta az intimitás "férfias" oldala, sőt, fiatalabb korában a virslivel és hasonlókkal végzett kísérletezés is arra mutatott, hogy a férfiasság eszköze idegen és érdektelen volt számára. Nem szerette a behatolást, mert túl erőszakosnak találta. Ugyanakkor a fegyver súlya, a hat hüvelyknyi kemény acél, amely a mellei között pihent, egyszerre több mint fallikus jelenségnek tűnt. Ezt ő választotta. Nem engedte meg senkinek, hogy ráerőltesse magát, mint az a termetes barom évekkel ezelőtt.
Akkor sem engedte be "azt" a belső szentélyébe. Csak megkóstolta a meredező szervet, és tulajdonosa élvezetének sós-ragadós váladékát.
Az a férfi, aki ezt a szeretettel fényezett acéldarabot adta el neki, "árengedményt" kínált. Csak annyit kellett volna tennie, hogy megérinti, és hagyja beléhatolni. Ezért hozta el a találkozóra saját golyóját. Egy lövéssel lehűtötte a pasast.
Annyi éven át szerette volna tudni, milyen egy valóban odaadó, önzetlen test érintése, és végül az adta meg ezt neki, aki meg akarta fosztani a jogaitól. Eljátszott a végtagjaival, érezte a kihűlő húst, a vértelen szövetek lágyságát. Tanúja volt az utolsó lélegzetvételnek.
Aileen soha nem kívánta senkitől beleegyezés nélkül elvenni az életet. Haza akarta küldeni őket.
De aztán jött ez a férfi, aki hiába tudott a beállítottságáról, mégis ráerőltette volna magát, mint valami barbár. Mintegy bocsánatkérésként, megadta neki azt, amire a lány mindig is vágyott: hogy ott lehessen valakinél az utolsó pillanatokban, ennél a mágikus eseménynél. Nem haragudott rá, és még a támadása miatt érzett félelem is kifakult az emlékeiből.
Aileen a szívének szegezte a cső végét.
Bárcsak igaz szerelmével lehetett volna - de őt a bogyók elvették tőle.
Csak ekkor jutott eszébe, hogy kitegye a telefont és a füzetet maga mellé, hogy könnyen megtalálják őket.
Talán valaki megérti, mi vezette erre a tisztásra.
Aztán meghúzta a ravaszt, és már úton is volt hazafelé, mielőtt a lövés visszhangja megszólalt volna.

Harrison Bergeron

Most ide akartam írni valamit, de a hátam mögött üvölt egy brazil szappanopera, úgyhogy elfelejtettem, hogy mit.