1) Mindenki boldog befejezésre vágyik, csak ez mindenkinek mást jelent, akár időpont, akár módozat tekintetében. Azt még a legmerevebb életpártiak is elismerik, hogy vannak helyzetek, amikor inkább meghalnának, mint nem (pl. fájdalom vagy mentális hanyatlás esetén), és hogy azt remélik, meg tudják őrizni a méltóságukat (bárhogy is értelmezzék ezt a fogalmat) a halálban is. Amiben különbözünk, az az, hogy ki mennyire ismeri fel, hogy ténylegesen van választása, és mennyire fogadja el, hogy ezt a választást azért az idő és a biológia behatárolja. És persze ott van az is, hogy ki mennyire akar beleszólni mások életébe. (Érdekes emberi jelenség, hogy jó páran szívesebben irányítanak másokat, minthogy saját életüket - és halálukat - kézbe vennék; ez más témákban is megjelenik, például az, hogy egyáltalán felmerül a kérdés, hogy kinek a párkapcsolatát engedélyezzük vagy ismerjük el, és kiét nem, az pont ennek a beleugatós tendenciának az egyik megjelenési formája. Enélkül nem lenne köztéma az, hogy ki kivel köti össze az életét - sőt, szerintem eleve nem is intézményesítettük volna a szerelmi kapcsolatot mint olyat, fel se találtuk volna a házasságot.)
2) Amikor azt mondom, hogy nem tartozom ebbe a világba, azt sokan úgy értelmezik, mintha utálnám vagy szenvednék benne. Ez így túl egyszerű lenne. Amikor az otthonodon, sőt, akár az országodon kívül tartózkodsz, akkor idegen vagy, nem tartozol oda - de jelenti-e ez automatikusan azt, hogy utálod? Persze, hogy nem. (Különben senki nem menne sehova.) Ugyanez a helyzet a létezéssel is. Vannak dolgok, amik tetszenek benne; vannak, amiket nehezen viselek el; meg van egy csomó olyasmi, ami nem igazán érdekel. Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem vagyok otthon. Eléggé különbözöm az emberek többségétől ahhoz, hogy felismerjem, nem tartozom közéjük. Ami nem feltétlen baj, mert ismerek köztük néhány nagyon jó embert, és törődöm a szenvedéseikkel. (Bár amikor saját maguknak okozzák pl. azzal, hogy isteneket találnak ki maguknak, és ezek miatt felesleges konfliktusokba keverednek egymással, arról megvan a véleményem.) Persze, haza akarok menni, de boldogan - nem egy elsietett, elkeseredett cselekedet révén, ami ráadásul vagy sikerül, vagy nem (továbbra is a legnagyobb félelmem a sikertelenség és az abból adódó kórházi tartózkodás, mert túlságosan hasonlít a bebörtönzöttséghez), hanem gondosan végrehajtott, kellemes módon. És még ha meghatározatlan ideig maradni akarnék is, miért vonna az le bármit az üzenetemből? Nem egyszerűen a halált propagálom, hanem a választást. Mindig is erről szólt a történet: minden felnőtt személynek meg kell engedni, hogy hozzáférjen az élet megrövidítésének általa kiválasztott módjához, ha van ilyen, és senkit nem szabad sem életre, sem halálra kényszeríteni, kivéve akkor, ha valakivel szemben jogsértést követett el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése