"Azt mondják, legyek önmagam, aztán a végén mégis elítélnek, mint egy kibaszott bűnözőt."

(A fenti idézet innét származik; tessék lájkolni a srácot, neki legalább stílusa van.)

A héten kétszer is belefutottam egy jelenségbe, ami "pontosvessző mozgalom"-ként aposztrofálja magát (ha ez nem lenne teljes képzavar, miután az aposztróf egy tök másik írásjel, de mindegy), és a mondanivalója nagyjából összefoglalható a standard "motivációs" nyálszövegek kvintesszenciájában, miszerint: "Szeresd önmagad, kivéve, ha ez arra indítana, hogy olyat tegyél, ami nekünk nem tetszik." Vagyis vérbeli, hamisítatlan öngyilkosság- és cutterellenes, és ennek eredményeképp antilibertariánus társaságról van szó, ami szokás szerint a "segítő" szándék álcája mögé bújik.

A helyzet iróniája, hogy az első, akinek ki próbáltam fejteni abbéli véleményemet, miszerint az egészet mélységesen alkotmányellenesnek tartom (mert az is, Kevorkian doktor úr kedvence, a híres "kilences" miatt: "Az alkotmányban felsorolt bizonyos jogokat nem lehet úgy értelmezni, hogy azok megvonják vagy korlátozzák a nép által élvezett más jogokat." Eszerint nem állhatja meg a helyét egy olyan jogi érvelés, hogy egy bizonyos jog valakit nem illet meg, mert az a jog az Alkotmányban nincs explicite megnevezve. Magyarul, az élethez való jog nem lehet kötelesség, mert a befejezéséhez való jog ezzel sérülne), és egyébként is, ugyan mit érdekli őt az, hogy ki hogyan rendelkezik saját maga felett - nos, mire az udvarias ellenérv első mondatának végére jutottam volna, letiltott. A másik emberpéldány végighallgatott ugyan, de kizárólag érzelmekre volt képes alapozni saját álláspontját, épkézláb érvek helyett, így nekem lett belőle elegem.

Ez egy elég "kényes" téma, így másra nem is számítottam, hogy őszinte legyek. De az elv a lényeg. Az (megint a linkelt bloggertársat idézem) "álszentség azon foka, amitől a leginkább toleráns, legkevésbé előítéletes cicavirág lelkű hippilány is üvöltve kenné fel a saját vérével a pentagrammát és a 666 sátáni paragrafust a frissen mázolt házfalra, hogy rögtön utána eljátssza a saját metál gyászindulóját egy kecskegitáron, mielőtt kivérezne". Sokan jönnek nekem pl. olyannal, hogy "ó, én elfogadom a másságot...de (és ide illessz be egy tetszőleges heteronormatív baromságot)". (Eleve mi az, hogy másság? Mihez képest lehet valaki más? Tudom, a Vasedényhez képest...) A cutterkedés miatt is beszóltak már, amire a standard válasz a következő: amíg nem téged váglak, addig nincs szükségem a jóváhagyásodra, ugyanis cselekvőképes felnőtt vagyok, bazdmeg.

Pont ez mutatja azt, hogy a legtöbb ember messze nem érett meg arra, hogy kodifikált szabályok nélkül bármiféle produktív működésre képes legyen. Sőt, még a valóban létező kodifikált szabályokat is figyelmen kívül hagyják, ha saját dédelgetett kis előítéleteik ütköznek azokkal. Én meg ehhez képest kölcsönös megegyezés alapján végrehajtott ölésről (consensual killing) álmodozom... *mélyet sóhajt* Hát igen. Az Idiocracy nem "csak egy film".

Miért?

Miért válaszolnak pasik egy szigorúan W4W (nő keres nőt) hirdetésre?
Ha párod van, ugyan minek kell még egy harmadik?
Miért él kb. az egész baráti köröm 6-7 órával lemaradva tőlem?
Miért nem számít (mondjuk) a Máltai Szeretetszolgálat fogalmai szerint a vodka tartós élelmiszernek?
Miért kérdezi meg a könyvtáros, hogy "mihez kell" a patológia tankönyv, míg ugyanezt nem kérdezi meg egy regény esetében? (Egyébként nem kell semmihez, szimplán érdekel a téma :-))

És ha már itt tartunk, a legtöbb ember miért szokik le a "miért" kérdésekről úgy négyéves korában? :-P

Spleen

Igen, múlt héten kirúgtak. Valószínűleg előre el volt döntve. Viszont nagyon nem bír érdekelni ez a téma. Már egy fordítási szerződés jövőre be van ígérve. És addig, amíg van elég "harminchétötös", addig nem panaszkodom. (Bár felmerül a kérdés - létezik-e olyan, hogy elég? ;-))

Persze azért keresgélek. Meg viktoriánus korabeli fényképeket nézegetek. Mert az jó.

Meg egy rakás rohadt szemét perverzzel szórakozok valami csetoldalon. Nem direkt. Csak az a helyzet, hogy ők alkotják az emberiség túlnyomó részét.

Gondolatfoszlány az egyéniségről

Egy-egy trauma után hétköznapi cselekvéseink jelentés nélküli automatizmusokra hullanak szét (ld. A Serbian Film, az "üres tálban képzeletbeli reggelit kavargató" jelenet), amelyekbe kapaszkodva próbáljuk fenntartani a normalitás látszatát - legalább magunk előtt -, mint világhálóba gabalyodottan vergődő halak. A normalitás azonban már eleve csak látszat volt, és mindvégig az is maradt, egyfajta kollektív pszichózis, ami segít nem gondolni bizonyos kellemetlen tényekre, és összetartani azt a nárcisztikus ábrándképet, amit a köznyelv "személyiségként" emleget. Valódi egyéniség, egyéni cselekvés- és kifejezésmód persze, ha egyáltalán létrejön, kártékony anomáliaként kiirtásra kerül a normalitás orwelli rendjéhez szorongva ragaszkodó többség által. Sőt, ezen kiirtás módozatául a többség ma már többnyire olyan utat választ, amely a testet életben hagyja, azzal az illúzióval nyugtatva meg civilizált, érzékeny, "humánus" lelkét (ld. Adalék a morál genealógiájához!), hogy az egyéniség csupán gyógyítható betegség, nem pedig az ember eredeti, elvesztett, eltagadott lényege. Traumákat, géneket, körülményeket, és egyéb irreleváns dolgokat hibáztat a helyzetért - azaz: az egyéniség létezéséért -, miközben önmagát "segítőként" magasztalja fel. Az egyéniség megnyilvánulásait rendszerezni és "kezelni" próbáló orvos maga is meg van győződve arról, amiről "betegét" meg akarja győzni: nevezetesen, hogy szándékai tiszták, ő jót tesz, ő segít. Éppen ezért veszélyes, hiszen ha az egyén tényleg elhiszi, hogy egyénisége egy rossz, beteg valami, amitől meg kell szabadulnia, amiből ki kell gyógyulnia, ott nem sok esély marad annak a titokzatos valaminek a megmentésére, ami az embert valóban emberré, gondolkodó, fogalomalkotó, világformáló lénnyé teszi. (ld. Gépnarancs - "I was cured all right!") A "lelkes állat" lemond lelkéről, és a hangya szerepét veszi fel, egy fiktív királynő - a normalitás, vagy ahogy tetszik: a társadalom - szolgálatában. Az objektivizmus megpróbált kiutat mutatni ebből, de az ego és a bírvágy materialista kultuszává züllött, mielőtt bármit felmutathatott volna. Pedig a Himnuszban (Anthem) még romlatlan, itt még Nietzsche leányával van dolgunk, akit nem bolondított meg a tőzsde és a "láthatatlan kéz" mítosza. Csak később válik nála (de főleg bólogatójános követőinél) az önérvényesítés önzéssé, önimádattá. Persze az ember mindig is önimádó állat volt - de egy filozófusnak illene tudatában lenni ennek a csapdának, és minden eszközzel elkerülni.

Disztichon

Boldog volnék, aj, gond nem ülne szememben,
szép Libitinám ölelő karjai közt.
Ámde erényre születtem, s erre tanított
nagyapám is, erre a hős veterán.

(Remélem szabályos lett, elég régen próbálkoztam ezzel ahhoz, hogy bizonytalan legyek magamban. Elhatároztam, hogy hiába akarja a halálomat akár anyám, akár az áramszolgáltató, akármilyen magas rangú akárki, nem fogom megadni neki ezt az örömet, és magamnak is kizárólag akkor, ha úgy ítélem, hogy megérdemlem a pihenést, mert megdolgoztam érte.)

(Igen, megint Marcellus Mihályt és társait olvasom. :-P)

NauđiR

Ez itt a nauthiz/nauđiR, az a kis vonalkával áthúzott hosszú vonal (talán áthúzott isa, a jég tagadása - vagy kiegészítése, hiszen a tél a szükség ideje?), aminek a nevéből felismerhetően a need és a Not/Neid (szükség, nélkülözés, kötelesség, hiány, vágy, eredetileg erő, erőszak; gót: nauþs) szavak lettek. Miért jutott ma eszembe? Talán az előremérő villanyóra miatt, amit múlt héten szereltek fel; talán azért, mert amikor a temető hátsó bejáratát kerestem séta közben, akkor kerülőútra kényszerített a terep; talán mert valaki üzent...
(Ha már etimologizálunk, az óangol niedfaru - szó szerint: kötelező/szükséges utazás - a halálra vonatkozó eufemizmus volt...Nos, azért ez is tükrözi a régiek egészségesebb halálfelfogását, szemben a maival, ami katasztrófának, szerencsétlenségnek fogja fel a halált, nem pedig az élet szükséges velejárójának...de erről már volt szó a blogon.)

Az elkövetkező hónap a nauđiR jegyében fog nálunk telni. Ugyanis pár extra kiadásunk adódott, amit az én vékonyka fizetésemből vagyunk kénytelenek rendezni, különben a fejünkre nőnek. Viszont ebben a rúnában már ott a remény, hiszen a második ættben a szükség és a téli jég (azaz nauđiR és isa) után rögtön jera áll, az év (year!) és az aratás jele, a betakarításé, a megtakarítások megtérüléséé. Anyám ezt nem érti meg - azt, hogy a nélkülözés az ára annak, hogy később jó dolgokhoz jussunk. Neki most azonnal kell a cigaretta, az édesség, meg minden - és szerinte én nem vagyok takarékos és gyakorlatias!

Viszont ő a kommunizmusban nőtt fel, a Második Világ szélső provinciájában ("legvidámabb barakkjában"), míg én visszanézek a vérem negyedrészén és a második anyanyelvemen keresztül sokkal régebbre. Mert az Idősebb Fuþark ma is érvényes, csak tudni kell olvasni, érteni.

Zene, Univerzum, élet, halál

Nem vagyok ugyan híve a névleg zenei alapokon nyugvó, valójában azonban öltözködés- és viselkedésbeli, felszínes manírokra alapuló szubkultúráknak és klikkeknek, és zenei purista sem vagyok, aki kizárólag egyféle stílust hallgat és a többit lenézi. (Elég csak rám nézni Last.fm-en.)

De az bizony igaz, hogy a black metal egy különleges valami. Maga a zene is elég nehezen érthető az átlagember számára (amire az is következtetni enged, hogy pl. Wagnert metál- és főleg BM-körökben is nagyra tartják, holott sokak szerint szintén "nehéz" és "érthetetlen"). A filozófiai mélységek viszont, amik felmerülnek a műfaj jobbjainak nyilatkozataiban, tetteiben, és egyéb megnyilvánulásaiban, messze túlhaladják a "tinikulturális faszság" kategóriát. Persze nem a rajongók tömegeiről beszélek (BM téren is vannak divatmajmok és műfajelitisták most már nagy számban), de érdekes kutatás lenne pl. IQ és egyéb hasonló antropometriai jellemzők vizsgálatával megnézni, hogy a black metal hallgatói és művelői, valamint a "többiek" között van-e valamiféle szignifikáns különbség, illetve honnan született ez a zenei és gondolkodásbeli irányzat, miből táplálkozik, és hova tart.

A keresztény értékek radikális átértékelésétől a pogány gyökereken át az emberellenes, természetközpontú (sőt, kozmoszközpontú, ld. pl. Darkspace, Carcharoth) szemléletig minden megjelenik ebben a műfajban, ami mindennapi életünk során "tabunak", vagy "túl soknak" számítana. Mindez időnként olyan bődületes kreativitással nyakon öntve, még a merev korlátok közé szorított esztétika ellenére is (vagy talán éppen azért? ld. Dawkins és a kaleidoszkópembriológia), hogy szinte elkerülhetetlenül inspirációt vált ki. Nyilván nem azt a fajta inspirációt, amiből "rózsaszín nyulak ugrálnak a mezőn" típusú idillikus képek születnek, inkább talán olyasmit, mint amiből az Ozymandias vagy Az Usher-Ház vége. Nem véletlenül két "kötelezőt" említek (okés, csak az egyetemen voltak konkrétan kötelezők, de az is számít). A boldogságtól csöpögő rózsaszín nyulakból ritkán lesz időtálló érték. Az ember igazi természete a szenvedés, és az ennek ellenére folyamatos szabadságkeresés, akár még több szenvedés árán is. Maga a szabadság mint fogalom rengetegféleképp értelmezhető - a szubmisszív személyiség számára azt jelentheti, hogy felszabadul a döntések súlya alól, van egy Mestere, aki birtokolja és irányítja; a lázadó személyiség számára épp ellenkezőleg, a korlátlanságot jelenti; a konzervatív számára azt, hogy megszabadul az "alternatív" elemektől, és nyugodtan élhet egy monokultúrában, nem kell tudomást vennie más szempontokról; a filozófus számára a halált, a világtól való megszabadulást.... és így tovább oldalakon keresztül.

Elmélkedjünk egy jót arról, mit jelent számunkra a szabadság, a létezés, az ember mivoltunk (esetleg az emberiségen való kívülállásunk), és miért... néhány egészen belevaló black metal-szám segítségével.

Egy kis műfajtörténeti trivia: az utolsót, a Life Eternalt az a Per Yngve "Dead" Ohlin írta, ami nem sokkal később öngyilkos lett. A mai világban, ahol szinte fóbiásan fél mindenki a haláltól, és irtózik még a gondolattól is, hogy el kéne fogadnia (ami elég abszurd, ha belegondolunk, hogy amúgy is mindenkivel megtörténik, kivételezés nincs), ez a bátor kevesek közé emeli, valamint bizonyítja, hogy ebben a műfajban azért vannak, akik nem csak prédikálnak és színészkednek, hanem (ahogy az angol mondja) "odateszik a pénzüket, ahol a szájuk van".
És igen, az egy Mandelbrot-fraktál az Anaal Nathrakh borítón. Ha már a műveltségnél tartunk :) A hozzám hasonló matematikai antitalentumoknak meg kell elégedniük azzal, hogy a számokból valami vizuális csoda bontakozik ki a hozzáértők és számítógépeik kezében - valahogy így:

Engem speciel az indiai mandalákra emlékeztet, amit egyes meditációs iskolák arra használnak, hogy a bonyolult formákat bámulva intuitív felismerésekre jussanak. Pont India volt az a hely is, ahol az első (máig fennmaradt) vallási/filozófiai rendszerek keletkeztek, bizonyos dolgokban a Nyugatot ezredévekkel megelőzve - pl. az egyistenhithez, sőt, egyesek szerint az istenség mint olyan emberalkotta mivoltának felismeréséhez is ők jutottak el először, azzal, hogy kijelentették, minden istenük csak valami központi entitás egyik arca, megtestesülése (szanszrkitül avatar - nem áll messze a modern számítógépes nyelvhasználat avatárfogalmától, csak ott ugye hús-vér emberek virtuális énjeiről van szó). Ez pedig már nem áll messze attól, amit pontosan a black metal hatására kezdtem el (nyilvánvalóan nem elsőként és nem egyedül, azért ekkora zseni nem vagyok) pedzegetni, miszerint a teremtés és a megsemmisítés, az alkotás és a rombolás egymástól elválaszthatatlan, mint egy érem két oldala, sőt - egymás részei, mint a zigótának az apai és az anyai DNS. Ez a gondolat egyébként a taoizmusban, az ismert yin-yang-szimbólumban is megjelenik.

Sőt. Még Darwinnál is:
"Így a természetben folyó harcból, éhségből és halálból közvetlenül az elképzelhető legmagasztosabb eredmény: a magasabbrendű állatok létrejötte következik."

Na erre varrjunk gombot, kedves közönség!

Legyen ma négykor kreatív

Fura álmom volt. Arra emlékszem az egészből, hogy egy szőke csaj az üvölti: "Te nem vagy az apám! Te egy kibaszott dezertőr vagy!" Jó lenne tudni a kontextust, hogy ki volt, meg miről van szó, de fogalmam sincs. Nem szoktam egyébként se magyarul álmodni. (Bár most, hogy többet forgok emberek között az ún. való világban, lehet, hogy megint fogok.)

Anno volt magyarfakton valami cucc arról, hogy mit gondolhatnak a bútorok. Na most pont ilyeneken agyalgok. Milyen a világ pl. egy töltény szemszögéből.

Mindkét mozzanatból lehetne regényt írni, ha lenne türelmem, és nem lenne amúgy is folyamatban egy polgárháborús regényszerűségem a háttérben. Nem tudom, egyesek hogy bírnak napi 2000 szót rendszeresen "termelni". Ráadásul határidőre, pénzért. Nekem az ilyesmiből egyszer elég volt, a szakdolgozat nevű rettenet képében.

Amúgy hogyhogy senki nem kommentel ide? Tumblren bezzeg megint betaláltak, most épp valami homályos fenyegetőzés, hogy "kitálalok a médiának, mit tettél velem".... olyantól, akit nem is ismerek. Mivan?!

Prolivers

Mint lomha rozmár, lihegve fordul
be a megállóba a busz.
Erőlködve fel-felmordul,
akár egy modern Tantalusz.
Vagy százhatvan Jónást lenyel,
és indul tovább.
Háromszázhúsz feltört láb pihen meg,
és várja otthonát.
Újabb nyolc óra a pokolban:
vámdíját így szedi a menny.
Menni akarsz? Dolgozz meg érte,
aztán, ha hív a tenger, menj.
Reményed ennyi - sok, kevés?
Majd egy más század mondja meg.
Orosz víz öntözi remény-fád,
kék folt ékíti a kezed.

Idegenszív

Azt ígértem, nem leszek se panaszláda, se közéleti blogger, úgyhogy most következzen egy személyes poszt, közvetlen a feministáskodás után :)

Voltatok már úgy, hogy egy dal nem azért ríkatott meg, mert szomorú, vagy mert örömmel tölt el, hanem mert egyszerűen igaz, és valami olyan mély dolgot érint meg bennetek, ami a hétköznapok felszínességében rejtve marad? Talán túlzás ilyet állítani egy "egyszerű" country számról, de az All I Can Do Is Write About It pontosan ezt tette velem ma reggel. Nem vagyok istenhívő ugyan, de Skynyrdnek még ezt is megbocsátottam. Miután ez a blog azoknak a barátaimnak is szól, akik nem tudnak úgy angolul, mint én, itt van egy inkább értelmet visszaadó, műfordításnak nem nevezhető fordítás tőlem:

Nos, ez az én életem elvitt engem már mindenhová
Nincs olyan hely, ahol ne jártam volna
De mintha mégis igaz lenne a régi mondás:
Mindenhol jó, de legjobb otthon.
Láttál már nőstény alligátort, ahogy óvja a kicsinyeit?
Vagy szabadon úszó halat a folyóban?
Láttad már a karolinai dombok szépségét
vagy az édes füvet Tennessee-ben?
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Szereted nézni a hegyi patak folyását?
Szereted figyelni, ahogy egy gyerek a kutyájával játszik?
Megálltál már elgondolkodni, mondjuk, a levegőn, amit lélegzel?
Akkor ez a dal neked is szól
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Nem akarom szidni a nagyvárosokat
De elegem van abból, amit rólunk mondanak
Elvihetsz egy fiút a Dixielandből
De a jó öreg Dixie-t nem tudod kiszedni belőle
Uram, én nem tudok semmit megváltoztatni
Csak írni tudok minderről egy dalt
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.
Látom, ahogy a beton lassan terjed
Uram, végy magadhoz az enyéimmel együtt, mielőtt ideér.

Egyszerű, mint egy raklap, inkább a szíveddel érzed, mint az agyaddal érted, hogy mond valamit, és hogy mit. Ez a jó a "vidéki" zenében - és életmódban. Ha legközelebb "leparasztoznál" valakit, gondolj bele, mit is mondasz tulajdonképpen. Semmi szégyen nincs abban, ha valaki földhöz közeli életet él, vagy az ősei így tettek. Lehet, hogy műveltség, "okosság" tekintetében messze elmarad mögötted, de bölcsebb attól még lehet. (Nem véletlen van a D&D szerepjátékban is külön tulajdonságérték egy karakter intelligenciájára és bölcsességére megadva. ;))

Egyébként nagyon furcsa, de egy csomó mindenben megfelelek annak a bizonyos (sztereo)tipikus déli képnek. Itthon ebből akad néhány hülye pillanat, pl. nem túl bevett dolog, hogy egy lány fegyverbuzi legyen, fát vágjon, vagy kocsmai verekedésbe bonyolódjon (oké, húszéves korom óta nem történt ilyen, de azért képes lennék rá :D). Még "favágós" kockás flanelingem is van, a kedvenc piám meg naná, hogy a Southern Comfort. Az egész életérzés valahogy "bejön". Nyilván van miért melóznom, gyűjteni a pénzt - ha már egyszer így alakult, testközelből is megtapasztalnám, milyen odaát. Tisztában vagyok vele, hogy irdatlan pénzbe fog kerülni, az adminisztrációs "ááááááá!!!" érzésről nem is beszélve, de a motiváció megvan.

Feminizmus újratöltve

Az első munkahét megvolt, most viszont ráérek agyalni és blogolni. Az alábbi egy kommentnek indult valahol máshol, de terebélyes akármivé nőtte ki magát, úgyhogy miért ne legyen belőle blogposzt.

Ha nem is "menő" vagy "vagány", mindenesetre elég népszerű dolog mostanában a feminizmus. Sajnos leginkább az eszetlen radikális fajtája, amelyik inkább női felsőbbrendűséget, mint egyenjogúságot hirdet, és ezzel elidegeníti azokat, akik amúgy semmi kivetnivalót nem találnának abban, hogy a nőket a férfiakkal egy értékszinten kezeljük (pl. engem). Főleg akkor, amikor férfiakban is a női tulajdonságokat helyezi előtérbe és jutalmazza (bátorság helyett érzékenységet, határozottság helyett pacifizmust vár el, a fizikai erő háttérbe szorul a "szépséggel" szemben, stb). (Az is megérne egy misét, hogy mi a szépség, miért helyezünk manapság ekkora hangsúlyt a megjelenésre - szerintem feleslegesen -, és mennyiben jelzi a megjelenés az egészségszintet. Többféleképpen kinéző, sportban sikeres emberekre példák itt.)

Meg persze nem mehetünk el amellett sem, hogy bizonyos biológiai különbségek valóban léteznek, és ezt neveléssel, szociális érzékenyítéssel, törvényekkel stb. nem lehet kiküszöbölni. Azon ugyan lehet - és kel is - vitatkozni, hogy pontosan mik ezek a különbségek, és hogy mennyire létezik eltérés az átlagtól, de egyértelmű, hogy a "nőség" elsősorban egy biológiai állapot, amivel együtt lehet élni, vagy úgy is lehet dönteni, hogy orvosi eszközökkel megpróbáljuk a kezelését, esetleg úgy is, hogy nem kérünk az egészből (mivel szeretem a következetességet, a halálhoz való jogot is kutyakötelességemnek tartom elismerni). Társadalmi egyenlőség csak a biológiai egyenlőtlenségek figyelembe vételével, esetleg tudatos kompenzálásával (pl. keményebb edzés, nagyobb hangsúly az önérvényesítésre, önállóságra a nevelésben, stb.), és nem azok mesterséges elfedésével (pl. kettős mérce egyes fizikai alkalmassági teszteken).

De ez mind a nyugati feminizmusra vonatkozik, illetve annak vadhajtásaira. Az a feminizmus, amelyik nem hagyja figyelmen kívül az ún. harmadik világot, és aktívan tesz pl. azért, hogy a nők tanulhassanak, hogy ne éljenek egy patológiásan nőellenes vallás zsarnoksága alatt, hogy a lehetőségeik azonosak legyenek a férfiakéival, az más. Malala Yousafzai, Ayaan Hirsi Ali és társaik elég sokat tettek ennek az érdekében, bár még messze vagyunk attól, hogy a munkát befejezettnek tekinthessük. Az már minden nő egyéni döntése, ha ezeket a lehetőségeket nem akarja kihasználni. (Ennek eredményeként még az is kiderülhet, hogy tényleg jobban szeretünk anyák és háziasszonyok lenni, mint katonák vagy orvosok - amit ugyan kétlek, de még az állítólag feminista skandináv országokban is van egy mérsékelt tendencia ebben az irányban, illetve az is érdekes, hogy világszerte a "kemény" tudományok, pl. fizika, igencsak férfidominált területek, főleg magasabb szinteken. Nem hinném, hogy képességbeli eltérés eredménye lenne, egy barátom szerint azért van, mert a komoly tudományos karrier egész embert kíván, nem lehet mellette gyereket nevelni. Ami viszont azt jelentené, hogy a nők tényleg akarnak gyereket nevelni, és nem a társadalom kényszeríti ezt rájuk... Nehezen tudom ezt elképzelni, de végülis lehetséges, elvégre nem állíthatom azt, hogy az én személyes tapasztalatom egyezik minden egyes nő tapasztalatával. Ha valaki valóban szülni akar, ám tegye.)

Egy szó, mint száz, magam is feminista vagyok abban az értelemben, hogy felháborít, ha valakit tulajdonként, másodrendű állampolgárként kezelnek a neme miatt, és elítélem a nemi erőszak minden formáját (hiába volt rá napjainkig - a mesterséges megtermékenyítés megjelenéséig - szükség az emberiség fennmaradásához). Viszont nem emelem piedesztálra a nőket, nem értek egyet automatikusan valakivel, csak mert nő, és nem állítom azt, hogy nincsenek különbségek a két nem között. Hívtak már nőgyűlölőnek és "feminácinak" is, jellemzően mindegyik jelző az ellenkező oldal képviselője szájából hangzott el. Pedig csak józan próbálok maradni.

A családi élet finomságai

Arra kellett ébrednem, hogy anyám valahova elkevert 4000 forintot, és eldöntötte magában, hogy elloptam, ezért alsógatyát kellett mosnom. (Persze nem én loptam el, fogalmam sincs, hol van, de ez amúgy lényegtelen.)

Aztán olyan öt perccel ezelőtt véletlenül elolvastam egy versnek titulált nyavalygást egy "bi" lánytól, aki kétségbeesetten igyekszik meggyőzni magát, hogy nem meleg, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem tud megfelelni az anyjának.

Hát tudod...egy ilyennek ne is próbálj megfelelni. Úgysem fogsz tudni. Minden, mindig a te hibád lesz.És nem azért, mert tényleg a tied, hanem mert az ő világában a te funkciód az, hogy hibáztatni lehessen. Mindent arra akar visszavezetni, hogy egyszer, évekkel ezelőtt, hozott egy rossz döntést, és ennek eredményeként létrejöttél. Így sokkal könnyebb elfogadnia a saját hibáit, mintha nem lenne kire kivetítenie őket.

Az anyaságot mindeddig félreértelmeztük, társadalmi szinten. Úgy hittük, hogy önzetlen szereteten alapul, pedig pontosan az ellenkezőjén. Inkább a bűnbak koncepcióval rokonítható - az a megfelelésvágy pedig, amit az ennek kitett utód érez, hasonlít az emberrablás áldozatában kialakuló szeretethez a jól ismert Stockholm-szindrómában.

Most már nem is félek annyira attól, hogy délután egy idegen környezetben kell dolgoznom. Ennél csak jobb lehet.

Meglátjuk

Szóval hétfőtől dolgozom. Lesz lehetőségem arra, hogy kiderüljön, igazam volt-e, amikor elkezdtem gyanakodni. Azt gyanítom ugyanis, hogy hiába érek el bármit, hiába dolgozom, hiába megyek bárhova, nem fognak férfiként kezelni. Hogy vannak olyan hátrányok, amiket nem lehet ledolgozni. Ha azt akarod, hogy emberszámba vegyenek, szüless annak.

Persze lehetséges, hogy ez nem igaz. A következő fél évben kiderül.

Betegen...

Urgh. Mint akin átment az úthenger.

Ilyenkor jövök rá, mennyire utálok beteg lenni. Már jövök helyrefelé, de ilyen lázas mianyavalya volt rajtam. Mondjuk részben magamnak köszönhetem, ugyanis a májammal nem voltunk túlzottan jó viszonyban mostanában. Polgárháborús helyzet azért nem, de néha az aggyal elszalad a ló a test többi részéhez képest, és a saját szükségleteit előrehelyezve kár okoz nekik, amire ők fájással és funkciózavarokkal válaszolnak. Valahogy úgy, mint amikor Karinthy a fogaival beszélget (a mű címe nem jut eszembe, de az Utazás a koponyám körül is valami hasonló megközelítésen alapult).

Úgyhogy írtam egy amazon harcosról, aki semmitől sem fél, csak attól, hogy nem csatában fog meghalni. Majd talán lefordítom, ha ráérek és rendbejöttem. (Ez mondjuk vicces, hogy fordítanom kell magam. Bár azt mondják, hogy a kétnyelvű emberek okosabbak, pláne, ha már gyerekkorban elkezdik a kétnyelvűvé válást. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, azzal kapcsolatban meg igencsak vannak kétségeim, hogy az okosság jó dolog a mai világban. A szociális készségek szerintem fontosabbak a boldoguláshoz - az már persze megint más kérdés, hogy a boldogulás maga jó dolog-e, és mi az ára. Én személy szerint nem hiszem, hogy Cypher útját választanám Neóé helyett.)

Ehelyett inkább megosztom a Betegség c. novellámat :)

"Nem vagy depressziós. Nem vagy pszichotikus. Még csak személyiségzavarod sincs. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam."
Sylvia szemei két színtiszta félelemcseppé változtak. Az ablakon át, a leveleken ülő esőcseppek mintha rákacsintottak volna.
"Szerelmes vagy."

Valamikor annyira érdekes volt az élet. És ha nem is történt éppen semmi különleges, mindig álmodozhatott valamiről, mondjuk űrutazásról - így még a sorbanállás sem volt unalmas a postán vagy a boltban. Mindig volt valami, ami szárnyakat adott a gondolatainak. De most mindez üres rutinná vált. Mintha Pleasantville-be került volna, és ahelyett, hogy ő fertőzte volna meg a világot színekkel, ő kezdett volna a fekete-fehér környezethez idomulni. Az egyetlen élénk pont ebben a kifakult világban az a lány lett.
Nem tudta, hol lakik, vagy mi a neve; a zöldségesnél találkoztak, ahol Sylvia nyári munkát vállalt. A részeg tulaj véletlenül bezárta őket éjszakára. Ostoba véletlen volt, mint amikor a filmekben az emberek bennragadnak a liftben, és olyan beszélgetések kerekednek ebből, amik egyébként soha. Ők is reggelig beszélgettek. Akkor az egész olyan ártatlannak tűnt. Két hónappal később Sylvia itt üldögél egy kórházi ágyon, és azon gondolkodik, hogy kerülhette volna el ezt az egészet.

Az első hetek nem voltak annyira rosszak, bár várta, hogy a lány megint átlépjen a forgóajtón; minden vevőt úgy szolgált ki, hogy akár ő is lehetne. Túlórákat vállalt, a tulaj nagy örömére. De lassan elhalványultak a reményei. A lány talán soha nem is létezett - és egyébként is, miből gondolja, hogy ő, a kis szürke Sylvia egyáltalán érdekelhet valakit? Az egésznek nem volt semmi értelme. Végül felmondott.
De amikor be volt rúgva, vagy drog hatása alatt állt, akkor visszament a bolthoz, mintha az emlék visszahúzná. Ez furcsa volt, mert azelőtt sosem ivott vagy drogozott; bizonytalanul arra gondolt, na tessék, ennyit az állapotfüggő emlékezet elméletéről. Persze ekkor még nem ismerte be önmagának, hogy mekkora hatással volt rá az az idegen lány. Még a pszichológiahallgatók is be tudják csapni önmagukat.

Akkor teljesen színjózan volt, amikor úgy döntött, leül a szokásos törökülésbe, és nekiáll tanulni a következő heti szemináriumra. Nem volt jobb dolga. Arra pedig nem volt mentsége, hogy ez miért pont a villamossíneken tette meg. A jármű hirtelen megállt, és a dühös vezető talpra rántotta Sylviát, valami felelőtlenségről és az anyja intim részeiről üvöltözve.
Nem akart öngyilkos lenni - amennyire vissza tud emlékezni. Egyszerűen a tárgyakhoz és emberekhez viszonyított helyzete elvesztette a jelentőségét. Mint annyi minden az életében. Először a külsejét hanyagolta el, majd az úgynevezett barátait, végül a tanulmányi eredményeit. Elvesztette az ösztöndíját, aminek következtében lefogyott. De valahogy még ezt is alig vette észre.
Arra sem emlékezett, hogy került a kórházba.

"Beszéljen erről a nőről." A hang mintha víz alól érkezett volna, a nyugtatók miatt.
"Hmmm...szőke. Maga kissé túlsúlyosnak mondaná. Hegyes áll, tengerzöld, kissé ferde szemek. Azt hiszem, mosolyogni még nem láttam. Talán azért, mert okosabb nálam."
"Aha." Toll serceg a noteszlapon.
"Arról beszélgettünk, miből vannak a csillagok. Emlékszem...elmondtam neki egy visszatérő álmom, és azt mondta, ő is álmodta már ugyanazt. Akkor kellett volna elkezdenem gyanakodni, hogy csak hallucináció volt."
"Miféle álom volt ez?"
"Futás a farkasokkal. Erdőben, aztán tankok között voltam, a barátaim sorra hullottak ki mellőlem, aztán valaki felkapott és elvitt valami otthonos, meleg, csendes helyre. Végül repültem a felhők felett, táncoltam az északi fénnyel."
"Mindig ugyanígy történt?"
"Igen, mióta az eszemet tudom."
"Élt valaha vidéken?"
"Nem, Oslo keleti felében nőttem fel."
Megint a körmölés zaja.

Arra ébredt, hogy egy tagbaszakadt ápoló rázza. Egy jelentéktelen külsejű rezidens állt az ágyánál, és azt mondta, látogatója van. Kikísérte az ebédlőbe, ami afféle közös helyiségként is szolgált. Biztos az anyám, gondolta Sylvia.
"Szia."
Fordult egyet a világ; a beteg fényű neon, a zöld falak, az üres arcok és a hervadó cserepes növények egyetlen masszába olvadtak össze, mint amikor művészetterápián összeönti valaki a festékeket. És a közepén az a lány állt.
"Azt mondták, jelentős hatással lehet az állapotodra, ha találkozol velem. Mi a baj?"
Sylvia össze volt zavarodva. Az jutott az eszébe, mi van, ha elfelejtették neki beadni a gyógyszert, és megint hallucinál. Talán ha nem beszél a lányhoz, majd eltűnik? Ugyanakkor nagyon szerette volna elhinni, hogy tényleg ott van mellette, átölelni, és...
"Tudom, hogy emlékszel rám. A zöldségesnél találkoztunk. Cuki voltál abban a zöld egyenruhában." A lány csípőre tette a kezét, és jól szemügyre vette Sylviát. "Olyan sovány vagy. Eszel rendesen? Hoztam füstölt lazacot meg csokit."
Olyan valóságosnak tűnt. De meglátogatna bárki egy vadidegent a pszichiátrián?
"Biztos azon gondolkodsz, hogyan találtak meg. Nos, úgy tűnik, híres lettem. Megjelent egy könyvem, meg minden."
Sylvia megfordult, hogy visszamenjen a szobájába. A lány követte.
A rezidens még mindig ott volt. "Üdvözlöm, Arngren kisasszony."
"Micsoda?! Maga is látja?", döbbent meg Sylvia. A rezidens leereszkedő mosolya meggyőzte: a gyönyörű látogató nem a saját elmeszüleménye. Hülyén érezte magát, mint amikor nem készült fel egy vizsgára.
Arngren kisasszony felnevetett. Ettől olyan lett, mint egy földreszállt angyal, aki épp egy ilyen borzalmas helyre jött elhozni a megváltást. "Azt hitted, csak álom volt?"
"Nos...igen."
A lány megölelte. "Ah, ez olyan édes. Még sosem kaptam ekkora bókot."
"Miért nem jöttél újra?"
"Külföldön voltam, egy irodalmi konferencián. Egyébként se járok általában kisboltokba, van a lakásomhoz közel egy nagy bevásárlóközpont. Ronda, de olcsó. Ha tudtam volna, hogy idekerültél, nem érdekeltek volna azok a káposztafejű kritikusok. Mi történt?"
"Hm. Nem tudom pontosan. Sokat gondoltam rád. Egy hónappal később aztán úgy döntöttem, hogy az egész túl szép volt, hogy igaz legyen, és....feladtam."
"Mármint az állást?"
"Az életet."
"Szóval meg akartál halni miattam?" Csodálkozva, de büszkén mosolygott.
"Nem igazán. Csak nem érdekelt semmi más."
Pár percnyi csend. Majd felragyogott Arngren kisasszony arca. "Nem bánnád, ha írnék erről?"
"Persze, hogy nem. De...kérdezhetek valamit?"
"Mit?"
"Nem mondtad meg a neved. Csak nem hívhatlak Arngren kisasszonynak..." Majdnem azt mondta, hogy az oltár előtt, de még időben lenyelte a mondat végét.
"Ó. Sigrid vagyok. És kiviszlek innen."

Nászút a hegyekben. Ház a puccos nyugati kerületben. Sikeres irodalmi karrier Sigridnek, egy rendes állás valami logisztikai cégnél Sylviának. Akár egy hollywoodi film. Néha eszébe jutott megint, hogy túl szép az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de nem merte megkérdőjelezni a valóságot. Minden jel arra mutatott, hogy boldog házasságban él. Végre otthon volt a világban, még álmodoznia sem kellett.

"Helyesen cselekedtünk?"
"Nem jelent veszélyt senkire. Sem magára, sem másokra."
"Igen, de... nézzen rá."
A beteg mesterséges kómában feküdt az ágyon. Már tíz éve nem mozdult meg saját akaratából. Leszedálva tartották, és egy új kezelést kapott, amit Virtuális Valóságnak hívtak, és csak reménytelen eseteken alkalmaztak. Bután mosolygó szája sarkából vékony nyálcsík húzódott a párnán.
"Én csak boldogságot látok, professzor."
"Szeretnél boldog lenni?"
"Hát persze, mint mindenki."
"Akkor miért nem vagy az ő helyében?"
A professzor kiviharzott a megfigyelő helyiségből és otthagyta jelentéktelen külsejű tanítványát, hadd töprengjen.

YOLO

Ha jobban belegondolunk, az új idegesítő trendi kifejezés, a YOLO (=you only live once, vagyis: egyszer élünk) maga a tökéletes igazság. Ugyanakkor, mint minden nagy igazság, jó kövér tautológia is. Tényleg egyszer élünk. Na és akkor mi van?

Akik állandóan használják a YOLO-t mint kifejezést, vajon tudatában vannak, mit jelent? Úgy értem, nyilván tudják, hogy felszínesen miről van szó, de tényleg megértik? Két okom van arra, hogy ebben kételkedjem: 1) a tipikus viselkedésük - majdnem azt írtam, hogy a koruk, de láttam ötvenéves meglett férfit hasonlóan viselkedni -, ami nagyfokú felelőtlenséget mutat; 2) az, hogy ha valaki felfogja, mit jelent ez a mondat, többet nem nagyon fogja emlegetni. Ugyanis az egyén szempontjából ez gyakorlatilag bármit jelenthet, és annak az ellenkezőjét is. Nem lehet életfilozófiát, életstílust, meg hasonlókat építeni rá. Jelentheti azt is - és sokan úgy gondolják, hogy csak ezt jelentheti -, hogy annyira rövid és jelentéktelen az egyéni élet, hogy fölösleges bármilyen nagyobb célt kitűzni, a "boldogság" a legfontosabb, tehát: légy önző, használj drogokat, használd ki az embereket, keress minél több pénzt minél kevesebb munkával, és "élvezd az életet" anélkül, hogy azon aggódnál, kiérdemelted-e.

Na ez az, ami nekem nem működik. És egyre többen jönnek rá, hogy nekik se. Nyilván az ilyeneket a többségi társadalom igyekszik visszaterelni a "helyes" útra - erre van a pszichoterápia, az "igazságszolgáltatás" (az is megérne egy misét/posztot, hogy miért idézőjeleztem be), meg még sok más, kifinomultabb dolog. De ez most mindegy. Van a YOLO-nak egy produktívabb, kicsit régebbi verziója, a Verses Edda Hávamál (A Fenséges beszéde) című részének 76-77. verse, ami (a hivatalos magyar fordításban) így hangzik: "Jószág veszendő, jóbarát veszendő, jómagad is veszendő vagy; de a jó hír és név, ha kivívtad egyszer, el nem vész, jussod örökre. Jószág veszendő, jóbarát veszendő, jómagad is veszendő vagy. Valami nem veszendő: a veszett hírnév, halálod után is vár." Ez persze még egy egészséges társadalomban íródott, amikor a hírnév nem "celebeket" illetett meg, hanem erős harcosokat, bölcs vezetőket, tehetséges költőket és hasonlókat. Amikor még nem az volt a fokmérő, hogy hogy tudsz színészkedni, hogy nézel ki, mennyi pénzed van, és mennyi ruha nincs rajtad a fényképeken, hanem tényleg le kellett rakni valamit az asztalra, ha mást nem, az ellenségeid fejét. Ma talán a lelkiismeret (már akinek van) vehetné át a hírnév helyét (amit viszont felfoghatunk kollektív lelkiismeretként is, bizonyos értelemben). Az a fajta erkölcsi tartás, ami nem engedi tétlenül nézni például a kulturális hanyatlást és a néped lassú, vértelen meghódítását. Igen, Anders kivívta a nagy többség ellenszenvét, azokét is, akiket meg akart védeni, meg a "világ" közvéleményéét is, bizonyos politikai köröket kivéve. Viszont a lelkiismeretével összhangban cselekedett annak ellenére, hogy tudta, mi lesz belőle. És annyit legalábbis elért, hogy felfigyeltünk azokra a problémákra, amik őt is cselekvésre késztették. Azt meg meglátjuk, milyen hosszú távú hatásai lesznek az egésznek, egyelőre történelmi szempontból nem telt el elég idő ahhoz, hogy biztosat lehessen mondani. (Norvégia egyébként szereti a javát akarókat megbüntetni, ld. Quisling. De erről majd talán később.)

Persze adódik a kérdés, hogy mi "haszna" az ember hírnevének, eredményeinek, vagy akármijének, ha a saját szempontjából annyit ér el, hogy meghalt vagy börtönbe kerül. Ilyenkor mindig Lavoisier jut eszembe, aki megkérdezte, "Mi haszna egy csecsemőnek?" Hát, csecsemőként nem sok. Etetni kell, gondozni kell, abszolút semmit nem tud csinálni - viszont ez az ára annak, hogy később igenis kompetens felnőtt legyen belőle. Az első földművelő társadalmak kitalálták a "késleltetett jutalom" gyakorlatát; azóta mintha ezt elfelejtettük volna. Az áldozat nem a pillanatnyi, személyes haszonról szól, hanem például arról, hogy a gyerekeinknek jobb lehetőségeik legyenek - akár a személyes boldogságra, akár a tágabb értelemben vett kiteljesedésre. Igen, egyszer élünk. De nem csak mi vagyunk a világon.

A házi tűzhely hidege

Ebédnél mindig megy a rádió (már ez is milyen, mintha az 1984-ben lennénk, hogy nem kapcsolhatod ki az állandó propagandát a háttérben), és most épp valami Magyarországot népszerűsítő műsort fogtunk ki. Eleve az abszurd, hogy a médiában kell népszerűsíteni egy országot a saját lakói körében, süt az egészből az izzadságszag és a kétségbeesett erőfeszítés, hogy megpróbálják valamelyest elejét venni az elvándorlásnak - holott kevesebb beszéddel és élhető körülmények teremtésével ez hatékonyabban működne... Na de ezt hagyjuk, nem erről akartam írni, hanem arról a hideg, nyirkos, rohadt érzésről, ami elfog az ilyesmitől.

Mindig itthon voltam, és soha nem volt otthonom. Persze, van egy házunk, vannak szüleim, meg ilyenek, de amikor pl. megjött a legutóbbi verseskötetem, anyámék reakciója valahol a totális értetlenség és a szörnyülködés között mozgott. Mikor megmutattam ugyanezt a könyvet a falubelieknek, hasonló visszajelzések jöttek - "szép, de szörnyű", vagyis tartalmilag képtelenek voltak azonosulni vele, még ha el is ismerték, hogy minőségileg rendben van. Olyan megjegyzés is volt, hogy "nem szabad ilyeneket gondolni" - amitől őszintén borsódzott a hátam. Mi az, hogy nem szabad gondolni valamire? Megint 1984...

Arról nem is beszélve, hogy a másik két kötet meg angolul van, amiből egy fia mukkot sem fognak fel. Családon belül nyelvi szakadék van közöttünk, ráadásul úgy, hogy soha a büdös életben nem hagytam el Magyarországot, hacsak azt nem számítjuk, amikor a kőszegi osztálykirándulás alkalmával, még általánosban, poénkodva átugráltunk az osztrák határon meg vissza. Kétnyelvű, kétkultúrájú kiméraképződmény lettem, mert a tiltott gondolatoknak valami helyet kellett adnom, valami formát, egy olyan niche-t, ahol kellemetlen következmények nélkül jelenhetnek meg (maximum bevonzanak pár bigott fazont, de semmi esetre sem azt az intézményes és össznépi boszorkányüldözést, ami lehetett volna). No meg azért, mert anno a Tanár Úr kijelentette, hogy rosszak az irományaim. Visszatekintve - olyan tizedikes lehettem - tényleg rosszak voltak, de azt minden pedagógus tudja, hogy ha egy gyereknek ilyet mond, azzal mit okozhat. (Mármint elméletben tudja. A gyakorlatban...nos, a diszkalkulia-történet külön posztot érdemelne.)
Szerencsére (?) ebből az lett, hogy túlszárnyaltam magam egy olyan területen, amibe nem tudott beleszólni. És bizony, most már tényleg kezdem elhinni, hogy tehetséges vagyok, mert egyre több idegentől hallom.

Mindennek vannak persze hátrányai. A tartalmas barátságok ára pl. az éjszakai életmód és az állandó konfliktus a villanyszámlán (tegnap is előjött anyám ezzel, én meg szó szerint sikítófrászt kaptam, mert halvány lila gőze sincs arról, milyen manapság egy állásinterjú, sem arról, hogy én ott hogyan viselkedem - mesze nem olyan behódolóan és önvédelemből mindent ignorálni próbálva, mint az ő közelében -, és ehhez képest képes a fejemhez vágni, hogy "nem veszem komolyan" azt, hogy dolgozni kell; nem mintha nem dolgoznék itthon is, pl. fordítás....na de mindegy). Mintha tehetnék arról, hogy akivel érdemes beszélni (egy-két kivétellel, akiktől ezennel is bocsánatot kérek), az kb. mind olyan 6-8 óra mínuszban van hozzám képest.

Úgyhogy amikor jönnek a közmédiában ezzel a csöpögős-nyálas parasztromantikával, hogy a gyökerek, meg a családi szeretet, meg a mákos bejgli, megígymegúgy, akkor vagy elfog a méla undor, vagy a sárga irigység, hogy nekem ez miért nem adatott meg. Nem mintha nekem nem jelentené ugyanazt 1920, mint bárki másnak, nem mintha nem szeretném a gulyáslevest, vagy valami, csak épp... valami hiányzik. Hiába reklámozzuk, mi a jó itthon, ha nem teszünk az ellen, ami igenis nem jó. Nincsenek illúzióim, tisztában vagyok vele, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, és nem is vágyom arra, hogy kolbászból legyen, nem "gondtalan" életet akarok, hanem beleilleni valahova, ahol nem kell állandóan magyarázkodnom mindenért, ahol nem értik minden második mondatomat félre, ahol nem küldenek el azzal, hogy "erre a pozícióra csak férfiakat keresünk" (megtörtént eset). A szüleim egyébként tökéletes állatorvosi lovak abból a szempontból, hogy milyen maradandó hatásai vannak a "boldog" Kádár-kornak még ma is. Mintha Kurázsi mamával és Pató Pállal élnék egy háztartásban. Nem hibáztatom őket, csak néha olyan erővel jön rám az "el kell húznom innen" érzés, hogy fizikailag fáj.

Persze ahhoz is pénz kell. Ördögi kör. De keresem a megoldást. Tudom, hogy van egy tökéletes megoldás, egyszer próbálkoztam is vele, évekkel ezelőtt, de most úgy gondolom, hogy azt még nem szeretném. Egyrészt azért, mert az én jogom eldönteni, mikor és hogyan halok meg, nem a környezetemé; másrészt azért, mert dolgom van még. Akármilyen nagyképűen hangzik, úgy érzem, le tudok még valamit rakni azt asztalra az íráson kívül, a megfelelő eszközökkel. Egy sor példa van előttem, Chris Dornertől Aileen Wuornosig, Eugen Schaumantól Timothy McVeigh-ig. De akár hazai példát is mondhattam volna Pipás Pista "néni" személyében. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tudom, hogy lehetséges. Lehet persze, hogy nekem nem jön össze, de az nem azért lesz, mert eleve ki van zárva.

Egyesek itt megkérdeznék, hogy "mégis mit értek el" az említett személyek. Attól függ, honnan nézzük, szinte semmit és nagyon is sokat. Nyilván nincs olyan, hogy Utópia, tökéletes világ. Az is egyértelmű, hogy egy fecske nem csinál nyarat, csak nagyon kivételes esetben, és akkor is csak azért, mert a pillanat megérett rá. De ez nem ok arra, hogy örökre a kocsmai asztal mellett ülve szidjuk a rendszert, miközben napi 8 (12, 16) órában meg szolgáljuk azt! "Still, we cannot afford to be idle, and although weaker than our opponent, in men and military equipments, must endeavor to harass, if we cannot destroy them." Vagyis: Mégsem engedhetjük meg magunknak a tétlenséget, és bár gyengébbek vagyunk az ellenfélnél mind élőerő, mind felszerelés tekintetében, muszáj legalább zaklatnunk őket, ha elpusztítani nem is tudjuk.

Na ez a hozzáállás az, amit sürgősen meg kellene tanulnunk itthon is.

Újra itt vagyok.

Igen, hosszú idő után újra magyar blog. Nem mondom meg, mi és hol volt az előző. Ha tudod, úgyis tudod, ha nem, akkor úgyis mindegy. A lényeg az, hogy tudnom kell, nem felejtettem-e el magyarul annyi év angol nyelvű kommunikáció és publikálás után.

Miért "le a dobozokkal"? Mert ha igazán értelmes (figyelem, nem "könnyűt" vagy "sikerest" mondtam, hanem "értelmest"!) életet akarunk élni, akkor "outside the box", azaz a begyepesedett társadalmi normákon kívül, azoktól függetlenül kell gondolkodnunk. Kell. Muszáj. Mert az emberi elme dobozolás iránti igénye odáig ment, hogy saját magán tesz erőszakot. Dawkins a "diszkontinuus", kategóriákra tördelt elmét emlegeti, ami a kamaszok nemlétezését bizonygatja azzal, hogy mindenki vagy szavazóképes felnőtt, vagy szavazóképtelen kiskorú. Ez persze karikatúra, de mindannyian érezzük a jelenség hatásait a mindennapokban. Na ennek a dolognak az ellentéteként jött ez a blog létre, legalábbis remélem, hogy ezt a célt fogja szolgálni.

Most például magamon vettem észre a "dobozgondolkodást". Ősrégi számítógépemmel gyakran vannak technikai problémák, és hajlamos vagyok úgy gondolkodni ezekről, hogy "jaj, én író vagyok, nem értek az ilyesmihez". Micsoda hülyeség! Attól, hogy valamiben kivételesen jó vagy, még nem kell tökéletesen inkompetensnek lenni minden másban. Okés, lehet, hogy kutya nehéz dolgom van ezt-azt megtalálni a gépen (a blog létrehozása is telhetett volna kevesebb időbe, például), de ettől minek félni? Mai elhatározás tehát: nem félek az IT és egyéb technikai témájú dolgoktól. Ettől persze az írói identitásom megmarad.

Apropó identitás. Feltűnt már valakinek, hogy mindannyian minimum egy tucat ilyennel rendelkezünk? Nemzetiség, foglalkozás, a társadalmi és biológiai nem kérdései, szexuális orientáció, vallás (vagy annak hiánya), "osztály szerinti" hovatartozás, egy- vagy többnyelvűség, politikai nézetek, művészi ízlés, vérmérséklet, satöbbi - mitől függ, hogy milyen kontextusban melyik címkét (öncímkét) használjuk? Pl. releváns, értelmes kérdés-e az, hogy egy melegnek mi a véleménye, mondjuk, a betegbiztosítás kérdéseiről? Persze korreláció lehetséges az ember szexuális preferenciái és politikai hovatartozása között, de azt vettem észre, hogy többnyire kőbe vésett megfelelést feltételeznek a kettő között, és ami a legfurcsább, az LMBT közösségek "kinézik" maguk közül a konzervatívabbakat. Aminek persze az az eredménye, hogy "az LMBT szavazat", mint olyan, kisajátítható a baloldal (figyelem, ez a fogalom országonként mást jelent!) számára. Kérdés: kinek jó ez? Qui prodest? Mert hogy magának a szimpla, egyszerű, hétköznapi LMBT embernek nem, az biztos. Tudom, egyeseknek, főleg a tapasztaltabbaknak, nincs szüksége a hagyományos értelemben vett közösségre, egy-két emberrel elvannak, de pl. egy tizenévesnek eléggé nem mindegy lehet, hogy ott van-e előtte az, hogy "nem te vagy a hülye, nem vagy egyedül, vannak közös tapasztalataink", vagy pl. az ellenkező nem viselkedésmintáiba próbálja magát beleerőltetni, hogy valamennyire értelmezni tudja azt, amit érez. Viszont ha a támogatás és példamutatás azzal jár, hogy elvárnak tőle egyfajta idomulást, "pártprotokollhoz" való alkalmazkodást, azzal ugyanúgy kárt okoznak. Én is voltam fiatalon liberális, pont ezért. Ez volt az egyetlen (számomra látható) útja annak, hogy valamilyen szinten megszabaduljak az állandó magyarázkodástól, csesztetéstől, elvárások és (finomabb-durvább) fenyítések tömkelegétől. Ugyanez egyébként a másik oldalra is vonatkozik, amit a Ne Kérdezz, Ne Válaszolj (Don't Ask, Don't Tell) doktrína ábrázolt a legjobban, amíg létezett (és aminek a szelleme amúgy a magyarországi hozzáállásra, ha nem is hivatalosan, de szemmel láthatóan jellemző, és nem csak a seregben). Ismertem olyat, akit emiatt a törvény miatt rúgtak ki, és komolyan felmerült a kérdés: most komolyan kevesebb valakinek a harcértéke attól, hogy csaj helyett pasi várja haza (és vice versa)? Mi köze a két dolognak egymáshoz? A patriotizmus és a háborús részvétel nem kiváltság, hanem kötelesség (kéne hogy legyen), a nemzet minden tagjára nézve.

Arról persze beszélhetünk, hogy mi tesz valakit egy nemzet tagjává. A mai világban ez is kérdésessé vált. A média például következetesen britnek minősít olyan személyeket, akik Nagy-Britanniában születtek ugyan, viszont színesbőrűek és/vagy iszlám vallásúak, sokszor közel-keleti nyelveken jobban beszélnek, mint angolul, sőt - és ez itt a fő probléma! - aktívan részt vesznek "házasságszerző", azaz gyermekkereskedelemmel foglalkozó bűnszövetkezetek és/vagy radikálisan nyugatellenes terrorszervezetek tevékenységében. Ők maguk soha nem vallanák magukat britnek, legfeljebb a takíjja gyakorlatának megfelelő módon (mondjuk azért, hogy állami támogatásokhoz, segélyekhez, ingyenes orvosi ellátáshoz, stb. jussanak), függetlenül attól, mi áll a papírjaikon. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában is. És még csodálkozunk azon, hogy egyesek fellépnek a jelenség ellen, sértve érezvén nemzetük létfontosságú (és nem csak gazdasági) érdekeit? Akár a békés holland, akár a kevésbé békés norvég ellenzéki stratégiát nézzük, a közös ok egyértelmű: az állam nem képes vagy nem hajlandó ellátni belső védelmi feladatait, így "az emberek" csak magukra támaszkodhatnak ezügyben (amihez egy európai nagyon nem szokott hozzá, a keleti blokkban élők meg még annyira sem; nem akarom Amerikát fényezni, ott is van gond elég, de ha itt is létezne például univerzális fegyvertartási jog, meg a saját lábon állásnak a rájuk jellemző lehetőségei és kultúrája, talán nem jutott volna ilyen krónikus szintre ez az ügy).

Ez nem egy politikai blog. Nem fogok részletekbe menni, arra ott vannak azok, akik szeretnek az aktuálpolitikai finomságokon csámcsogni; én jobban szeretem élni a saját életem. Viszont nyitva vannak a szemeim, és időnként nagyokat döbbenek azon, amit látok - vagy éppenséggel azon, amit mások nem látnak meg. És ilyenkor le is írom, milyen hatással volt rám mindez, talán terápiás célzattal, talán exhibicionizmusból, talán azért, hogy találjak hasonló gondolkodású emberkéket, talán azért, hogy elgondolkodtassam a többieket. Most épp a politikai szemellenzők jutottak eszembe, legközelebb valami más. Aztán megint más. Vegyesfelvágott. Az én blogom, az én váram - ugyanúgy, ahogy a testem is. Egy későbbi posztban talán pont a testmódosítás, a reproduktív önrendelkezés, a halál módjának és időpontjának megválasztásához való jog, vagy épp a nemi erőszak témáját fogom boncolgatni, személyes tapasztalatokon keresztül. Hozzászólásokat, véleményeket szívesen fogadok, trollokat és fanatikusokat nem.

Szóval velkám :)