Betegen...

Urgh. Mint akin átment az úthenger.

Ilyenkor jövök rá, mennyire utálok beteg lenni. Már jövök helyrefelé, de ilyen lázas mianyavalya volt rajtam. Mondjuk részben magamnak köszönhetem, ugyanis a májammal nem voltunk túlzottan jó viszonyban mostanában. Polgárháborús helyzet azért nem, de néha az aggyal elszalad a ló a test többi részéhez képest, és a saját szükségleteit előrehelyezve kár okoz nekik, amire ők fájással és funkciózavarokkal válaszolnak. Valahogy úgy, mint amikor Karinthy a fogaival beszélget (a mű címe nem jut eszembe, de az Utazás a koponyám körül is valami hasonló megközelítésen alapult).

Úgyhogy írtam egy amazon harcosról, aki semmitől sem fél, csak attól, hogy nem csatában fog meghalni. Majd talán lefordítom, ha ráérek és rendbejöttem. (Ez mondjuk vicces, hogy fordítanom kell magam. Bár azt mondják, hogy a kétnyelvű emberek okosabbak, pláne, ha már gyerekkorban elkezdik a kétnyelvűvé válást. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, azzal kapcsolatban meg igencsak vannak kétségeim, hogy az okosság jó dolog a mai világban. A szociális készségek szerintem fontosabbak a boldoguláshoz - az már persze megint más kérdés, hogy a boldogulás maga jó dolog-e, és mi az ára. Én személy szerint nem hiszem, hogy Cypher útját választanám Neóé helyett.)

Ehelyett inkább megosztom a Betegség c. novellámat :)

"Nem vagy depressziós. Nem vagy pszichotikus. Még csak személyiségzavarod sincs. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam."
Sylvia szemei két színtiszta félelemcseppé változtak. Az ablakon át, a leveleken ülő esőcseppek mintha rákacsintottak volna.
"Szerelmes vagy."

Valamikor annyira érdekes volt az élet. És ha nem is történt éppen semmi különleges, mindig álmodozhatott valamiről, mondjuk űrutazásról - így még a sorbanállás sem volt unalmas a postán vagy a boltban. Mindig volt valami, ami szárnyakat adott a gondolatainak. De most mindez üres rutinná vált. Mintha Pleasantville-be került volna, és ahelyett, hogy ő fertőzte volna meg a világot színekkel, ő kezdett volna a fekete-fehér környezethez idomulni. Az egyetlen élénk pont ebben a kifakult világban az a lány lett.
Nem tudta, hol lakik, vagy mi a neve; a zöldségesnél találkoztak, ahol Sylvia nyári munkát vállalt. A részeg tulaj véletlenül bezárta őket éjszakára. Ostoba véletlen volt, mint amikor a filmekben az emberek bennragadnak a liftben, és olyan beszélgetések kerekednek ebből, amik egyébként soha. Ők is reggelig beszélgettek. Akkor az egész olyan ártatlannak tűnt. Két hónappal később Sylvia itt üldögél egy kórházi ágyon, és azon gondolkodik, hogy kerülhette volna el ezt az egészet.

Az első hetek nem voltak annyira rosszak, bár várta, hogy a lány megint átlépjen a forgóajtón; minden vevőt úgy szolgált ki, hogy akár ő is lehetne. Túlórákat vállalt, a tulaj nagy örömére. De lassan elhalványultak a reményei. A lány talán soha nem is létezett - és egyébként is, miből gondolja, hogy ő, a kis szürke Sylvia egyáltalán érdekelhet valakit? Az egésznek nem volt semmi értelme. Végül felmondott.
De amikor be volt rúgva, vagy drog hatása alatt állt, akkor visszament a bolthoz, mintha az emlék visszahúzná. Ez furcsa volt, mert azelőtt sosem ivott vagy drogozott; bizonytalanul arra gondolt, na tessék, ennyit az állapotfüggő emlékezet elméletéről. Persze ekkor még nem ismerte be önmagának, hogy mekkora hatással volt rá az az idegen lány. Még a pszichológiahallgatók is be tudják csapni önmagukat.

Akkor teljesen színjózan volt, amikor úgy döntött, leül a szokásos törökülésbe, és nekiáll tanulni a következő heti szemináriumra. Nem volt jobb dolga. Arra pedig nem volt mentsége, hogy ez miért pont a villamossíneken tette meg. A jármű hirtelen megállt, és a dühös vezető talpra rántotta Sylviát, valami felelőtlenségről és az anyja intim részeiről üvöltözve.
Nem akart öngyilkos lenni - amennyire vissza tud emlékezni. Egyszerűen a tárgyakhoz és emberekhez viszonyított helyzete elvesztette a jelentőségét. Mint annyi minden az életében. Először a külsejét hanyagolta el, majd az úgynevezett barátait, végül a tanulmányi eredményeit. Elvesztette az ösztöndíját, aminek következtében lefogyott. De valahogy még ezt is alig vette észre.
Arra sem emlékezett, hogy került a kórházba.

"Beszéljen erről a nőről." A hang mintha víz alól érkezett volna, a nyugtatók miatt.
"Hmmm...szőke. Maga kissé túlsúlyosnak mondaná. Hegyes áll, tengerzöld, kissé ferde szemek. Azt hiszem, mosolyogni még nem láttam. Talán azért, mert okosabb nálam."
"Aha." Toll serceg a noteszlapon.
"Arról beszélgettünk, miből vannak a csillagok. Emlékszem...elmondtam neki egy visszatérő álmom, és azt mondta, ő is álmodta már ugyanazt. Akkor kellett volna elkezdenem gyanakodni, hogy csak hallucináció volt."
"Miféle álom volt ez?"
"Futás a farkasokkal. Erdőben, aztán tankok között voltam, a barátaim sorra hullottak ki mellőlem, aztán valaki felkapott és elvitt valami otthonos, meleg, csendes helyre. Végül repültem a felhők felett, táncoltam az északi fénnyel."
"Mindig ugyanígy történt?"
"Igen, mióta az eszemet tudom."
"Élt valaha vidéken?"
"Nem, Oslo keleti felében nőttem fel."
Megint a körmölés zaja.

Arra ébredt, hogy egy tagbaszakadt ápoló rázza. Egy jelentéktelen külsejű rezidens állt az ágyánál, és azt mondta, látogatója van. Kikísérte az ebédlőbe, ami afféle közös helyiségként is szolgált. Biztos az anyám, gondolta Sylvia.
"Szia."
Fordult egyet a világ; a beteg fényű neon, a zöld falak, az üres arcok és a hervadó cserepes növények egyetlen masszába olvadtak össze, mint amikor művészetterápián összeönti valaki a festékeket. És a közepén az a lány állt.
"Azt mondták, jelentős hatással lehet az állapotodra, ha találkozol velem. Mi a baj?"
Sylvia össze volt zavarodva. Az jutott az eszébe, mi van, ha elfelejtették neki beadni a gyógyszert, és megint hallucinál. Talán ha nem beszél a lányhoz, majd eltűnik? Ugyanakkor nagyon szerette volna elhinni, hogy tényleg ott van mellette, átölelni, és...
"Tudom, hogy emlékszel rám. A zöldségesnél találkoztunk. Cuki voltál abban a zöld egyenruhában." A lány csípőre tette a kezét, és jól szemügyre vette Sylviát. "Olyan sovány vagy. Eszel rendesen? Hoztam füstölt lazacot meg csokit."
Olyan valóságosnak tűnt. De meglátogatna bárki egy vadidegent a pszichiátrián?
"Biztos azon gondolkodsz, hogyan találtak meg. Nos, úgy tűnik, híres lettem. Megjelent egy könyvem, meg minden."
Sylvia megfordult, hogy visszamenjen a szobájába. A lány követte.
A rezidens még mindig ott volt. "Üdvözlöm, Arngren kisasszony."
"Micsoda?! Maga is látja?", döbbent meg Sylvia. A rezidens leereszkedő mosolya meggyőzte: a gyönyörű látogató nem a saját elmeszüleménye. Hülyén érezte magát, mint amikor nem készült fel egy vizsgára.
Arngren kisasszony felnevetett. Ettől olyan lett, mint egy földreszállt angyal, aki épp egy ilyen borzalmas helyre jött elhozni a megváltást. "Azt hitted, csak álom volt?"
"Nos...igen."
A lány megölelte. "Ah, ez olyan édes. Még sosem kaptam ekkora bókot."
"Miért nem jöttél újra?"
"Külföldön voltam, egy irodalmi konferencián. Egyébként se járok általában kisboltokba, van a lakásomhoz közel egy nagy bevásárlóközpont. Ronda, de olcsó. Ha tudtam volna, hogy idekerültél, nem érdekeltek volna azok a káposztafejű kritikusok. Mi történt?"
"Hm. Nem tudom pontosan. Sokat gondoltam rád. Egy hónappal később aztán úgy döntöttem, hogy az egész túl szép volt, hogy igaz legyen, és....feladtam."
"Mármint az állást?"
"Az életet."
"Szóval meg akartál halni miattam?" Csodálkozva, de büszkén mosolygott.
"Nem igazán. Csak nem érdekelt semmi más."
Pár percnyi csend. Majd felragyogott Arngren kisasszony arca. "Nem bánnád, ha írnék erről?"
"Persze, hogy nem. De...kérdezhetek valamit?"
"Mit?"
"Nem mondtad meg a neved. Csak nem hívhatlak Arngren kisasszonynak..." Majdnem azt mondta, hogy az oltár előtt, de még időben lenyelte a mondat végét.
"Ó. Sigrid vagyok. És kiviszlek innen."

Nászút a hegyekben. Ház a puccos nyugati kerületben. Sikeres irodalmi karrier Sigridnek, egy rendes állás valami logisztikai cégnél Sylviának. Akár egy hollywoodi film. Néha eszébe jutott megint, hogy túl szép az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de nem merte megkérdőjelezni a valóságot. Minden jel arra mutatott, hogy boldog házasságban él. Végre otthon volt a világban, még álmodoznia sem kellett.

"Helyesen cselekedtünk?"
"Nem jelent veszélyt senkire. Sem magára, sem másokra."
"Igen, de... nézzen rá."
A beteg mesterséges kómában feküdt az ágyon. Már tíz éve nem mozdult meg saját akaratából. Leszedálva tartották, és egy új kezelést kapott, amit Virtuális Valóságnak hívtak, és csak reménytelen eseteken alkalmaztak. Bután mosolygó szája sarkából vékony nyálcsík húzódott a párnán.
"Én csak boldogságot látok, professzor."
"Szeretnél boldog lenni?"
"Hát persze, mint mindenki."
"Akkor miért nem vagy az ő helyében?"
A professzor kiviharzott a megfigyelő helyiségből és otthagyta jelentéktelen külsejű tanítványát, hadd töprengjen.