Ha bemegyek, hideg van, ha kimegyek, meleg van, anyám Rudotelje meg egy kalap lócitromot ér - bár tegnap mintha az a hat darab meghosszabbította volna a vodka hatását, de lehet, hogy csak képzeltem. Elszalasztott esélyek keringenek felettem, mint a keselyűk, és annyira jelentését vesztette minden, hogy már arra is gondoltam, engedek a társadalmi nyomásnak, és hagyom, hogy egy férfi használjon. Hatoljon csak belém az öngyűlölet tudatlan eszközeként, érezze jól magát abban a hitben, hogy nekem is jó, mert egyébként is, egy nőnek az a jó, ha bántják, legbelül mind megaláztatásra vágyik. Legalábbis ez a közmegegyezés (meg a bestseller-regények) szerinti igazság - mert ha tényleg így van, akkor önigazolást talál a vágy, és nem kell utána szembenézned azzal, hogy tönkretettél valakit egy életre. Fogalmam sincs, hogy tényleg így van-e. Más nőknél biztosan, ha más nem, az internalizáció miatt. Régebben kétségbe vontam, hogy nő vagyok-e egyáltalán, de ez szimpla egoizmus volt; sikerült elhitetnem magammal, hogy tehetséges vagyok, hogy érek valamit, de ez baromság - ott a luk lent, a bizonyíték, fizikai és cáfolhatatlan, csak egy nő vagy, egy selejt, egy kurva, és kész.
Szerelem...na persze. Eladható hollywoodi klisé, műfogás, a naiv tömegeknek, akik unalmukban nem tudják, mit csináljanak, a casual encounters veszteseinek, akik kétségbeesésükben még azt is hajlandók elhinni, hogy "belső szépség", meg "lelki társ", miközben egyszerűen csak rondák. Mint én. Soha egyetlen nőnek nem kellettem, és nem is fogok, csak férfiak mutattak bármiféle érdeklődést, mert nekik mindegy, csak luk legyen. Hát megkapják. Vesztenivalóm nincs, eddig is emberroncs voltam, az is maradok.
