Hétfő én vagyok

A határban szalamandra vágtat,
füstje az égre szellemet idéz,
szellemet, mit ölt, már ki tudja hányat;
csillog a benzin fényében a réz -
írástudatlan gyerek imádja jelét,
mert istennek vél mindent, mit nem ért,
akár a hajnalkor majomember-árnya,
térdét hajtja, karjait kitárja.
Négyszázötvenegy, hirdeti fennen
győzelmét a gonosz fattya,
s éhezem, de egyedül bennem
él még az ember akaratja...

Vajon Dorothy Parkert is ennyit csesztették? Berontott valaha Hemingwayhez az anyja valami banális hülyeséggel, miközben épp írt volna?
Néha azt kívánom, bárcsak érdekelne ez az egész szar, amiről a többiek azt hiszik (vagy úgy játsszák, mintha hinnék), hogy az egész életük. Ha belegondolok, hogy egyeseknek tényleg annyiból áll az élet, hogy a pénzt számolják, bárgyú sorozatokat néznek, és a ház tisztaságára ügyelnek... eh. Emberek ezek egyáltalán? És ami a legbizarrabb, attól félnek, hogy ennek az üres életnek vége lesz. Én meg (szerintük) hülye vagyok, mert elfogadom ezt az egyszerű tényt, és még beszélni sem félek róla.

A világ különben milyen érdekes lenne, ha nem lenne tele ezekkel az unalmas, beszűkült, önelégült lényekkel, akiknek fogalmuk sincs semmiről. A minap egy példány, történetesen muszlim, közölte velem, hogy neki nem lehet véleménye az iszlám törvényekről, mert tudja, hogy a vallás igaz, és ha bárki mást gondol, az beteg. Meg találtam kérdezni tőle, egyetért-e azzal, hogy az országában a melegségért korbácsolás jár. Mire ő: nincs választásom, egyet kell értenem vele, mert az iszlám ezt mondja.

Mielőtt otthagytam volna, a képébe vágtam, hogy tökmindegy, mit mond a vallás, választás mindig van. Nem az a lényeg, hogy most a melegségről, a disznóhúsról, vagy akármiről van szó, hanem hogy a kurva életbe, azért van agyad, hogy használd, nehogy már egy hétszáz évvel ezelőtt élt kecskepásztor prekoncepciói és elmebajai határozzák meg, hogy te mint ember a 21. században hogyan viszonyulsz a világhoz és embertársaidhoz. Sokan a vallásban (akármelyikben) az erkölcs letéteményesét látják az általános hanyatlás közepette, de az ilyen semmivel sem jobb, erkölcsösebb, emberibb egy elvakult fogyasztónál, aki kritika nélkül benyeli, amit a tévében lát, és a vásárlást tekinti életcélnak. Mert "mindenki így csinálja", meg "nincs más út". Már miért ne lenne? Milyen valós, fizikai akadálya van annak, hogy kérdéseket tegyél fel, uram bocsá' kinézz a fejedből, és meglásd azokat, akik igenis mást választottak? Persze van, ami nem választás kérdése (hova születsz, kire/mire gerjedsz az ágyban, stb.), de hogy eleve esélyt se adjon valaki annak, hogy kiderüljön, hol vannak a határai, az már sok(k).

(Ha valakinek nem esett volna le, a cím kettős utalás Bradbury Fahrenheit 451-ére és a Charlie Hebdo meg a szólásszabadság melletti kiállásra.)

Kulőrlokál

A lány a párnája alól elővett egy üveg Yenissey Crystal Cleart, abban a reményben, hogy sikerül kiégetnie a torkából a fertőzést, illetve elűznie ujjaiból a hideg okozta  Raynaud-jelenséget. Csak egy nyamvadt kétdekás volt, de most nem is a felejtés volt a cél. Egyszerűen gyűlölt beteg lenni. A gyengeség minden jelét utálta magán és másokon. Havonta egyszer persze ennek lelki válság lett a következménye, ami miatt már hysterectomiáról ábrándozott, amire persze akkor se lett volna pénze, ha egyáltalán legális lett volna az ilyesfajta elektív beavatkozás Magyarországon.
Merthogy a fűtetlen családi ház, ahol lakott, és ahol megfázott, Magyarországon állt, ami már önmagában sokmindent megmagyarázott. Például azt, hogy a vodka miért élt népi gyógymódként, afféle lelki és testi bajokra egyaránt hatásos panaceaként a tudatában. No meg azt, hogy miért volt hideg a lakótérben, és hogy ő mit keresett a zöldségen árufeltöltőként a bölcsészdiplomájával ahelyett, hogy mondjuk az UCLA-n tanársegédkedett volna. De ezt nem bánta. Sok dolgot fontosnak tartott az életben, de a pénzkeresés módját, illetve magát a pénzt, csak úgy önmagáért, nem. Eszközt látott benne, a mindennapi létfenntartáshoz szükséges dolgok - étel, vodka, internet - és a régmúlt korokból származó "kacatok" megszerzésének eszközét. Másra nem volt szüksége, legalábbis olyanra nem, amit pénzért megvehetett volna.
A Raynaud oldódni kezdett, a reperfúzió nyomán vörösödő kezek lüktettek. Kiment a verandára, ahol a napsütésben pár fokkal melegebb volt. Nézte az almafára felkapaszkodó macskát. A fekete bunda bársonyként csillogott, ahogy a ragadozó akrobatikus könnyedséggel ugrált ágról ágra.
Hirtelen feltámadt a veszett januári szél, elfújta az idilli hangulatot. Egy száradó nadrágszár arculcsapta a lányt, aki erre visszament a házba. Nem találta a helyét; legszívesebben felüvöltött volna, ahogy megkínzott hangszálaitól telik. Egy lázcsillapítóval felhajtotta a maradékot. Kellemes melegség járta át, mégis bosszús volt - talán saját magára, de leginkább senkire és mindenkire, úgy általánosságban. A női léttel kikerülhetetlenül velejáró önmegvetés birokra kelt benne a művész nárcizmusával, afféle Szkülla és Kharübdisz párosként kergetve az értelmet a dinamikus egyensúly kutyaszorítójába.

Flashback: 2013. április 3.

(Egy hónappal és 2 nappal ezen írás magamból való felböfögése után a Kedvesem elhagyott, mégpedig egy pénisszel rendelkező egyén kedvéért. De ez nem von le semmit a tapasztalat akkori jelentőségéből, úgyhogy mégis megosztom, mert per pillanat mást nincs mit megosztanom. Arról nincs sok mondanivalóm, hogy Viktorék egyértelműen a terroristák oldalára álltak, és törvénybe kívánják foglalni, hogy megijedtek, miközben a "művelt" Nyugaton legalább színleg kiáll a "créme de la créme" is az áldozatok és a szólásszabadság mellett - persze az már erősen másik kérdés, hogy a gyakorlatban mennyire tesznek eleget bárminek is, főleg a két hidegháborút viselt fél részéről. Nade nempolitizálunk. DeLorean beindít, irány 2013.)

Még ha megszokott is, azért mindenképpen érzékelhető, és ezáltal valóságos élmény, ha az ember mellé barna-szürke bojtos sapkában odatelepszik a Félelem; főleg akkor, ha az ember már szinte túl nagy ahhoz, hogy elférjen vele kettesben a konyhai padon és egyébként is úgy el van merülve az olvasásban, hogy minden, a könyvön kívülről érkező benyomás a közelgő katasztrófa előszelének érződik. Hogy hogy tudtam ilyen nagyra nőni, miközben a mellettem ülő alakot továbbra is akkorának és éppoly fenyegetőnek láttam, mint másfél évtizeddel azelőtt, az élet egyik nagy rejtélye.

Csak akkor kezdtem embernagyságúnak látni, amikor megjelent a világomban a Hős. Előtte is voltak az életemben Hősök persze, de ők mind halottak voltak, és a halottak biztonságos távolságban vannak; róluk tudni lehet, hogy nem földi lények, inkább istenek már, méltóságot, egyben erőtlenséget kölcsönöz nekik az idő. De ő kortársam volt, aki nem a történelem távlatából, hanem egy nagyon is jelenidejű, vigasztalanul fehér falú cellából nézett ki rám, és lassanként megértette velem: anyám és én ugyanakkorák vagyunk.

Kívülről semmi nem változott; olyan volt az egész, mint amikor a hóvirág meg a fű elkezd nőni, de a vastag hó alatt még nem látszik. Vagy mikor az ember épp kidugni készül álmos fejét a paplan alól, és azon morfondírozik, mikor jön el az a reggel, amikor már nem kell többé felkelnie. Addigi homályos vágyakozásaim fokozatosan tűntek egyre megvalósíthatóbbnak; egyre reálisabban rajzolódott ki a lehetőség, hogy tényleg kinőhetem az országot, amely néha anyám metaforájaként nehezedett rám, néha pedig olyan fájdalmas szeretettel viseltettem iránta, hogy alig bírtam elviselni. Így amikor egy Világlátott Ember megemlítette, hogy van egy lehetőség, életemben először el is hittem a dolgot, és életemben először megtanultam motivációs levelet írni. Igazmondáshoz szokott klaviatúrámról ügyetlenül peregtek a félhazug és titkolózó szavak. Egy belső hang, nagyon mélyről, helytelenítőleg mormogott valamit, mint akkor, amikor az én ragyogó Hősöm óvatosságra intő szavait olvastam és ámuldoztam azon a kilenc hosszú évig tartó önmegtartóztatáson, amit ki kellett állnia, hogy valódi Hős lehessen. Nem akartam olyanná válni, mint a Hazugok Társadalma - de lassanként megtanultam különbséget tenni célok és eszközök között. Hiszen egyértelmű volt, hogy ha bevallom, miatta van az egész, nem mehetek sehova - főleg hozzá közel nem.

Közben egy másik fagyott földdarab is olvadozni kezdett az évek alatt téliesített lelkemben. Két macskazöld szem táncolt a horizonton, mint valami délibáb, majd megjelent egy arc, egy kéz, egy egész hívogató test, melyben egy másik, felfedezésre váró világ sugárzott... Forgott velem a világ, és újra ott álltam a gimnáziumi öltözőnél, csomóba kötött nyelvvel, egy privát, áhított-gyűlölt felnőttség kapujában, amelynek kulcsa tőlem akkor megtagadtatott.
Valami csoda folytán ez a másik világ kölcsönhatásba lépett az enyémmel. A régi korokban, ahova kívánkoztam, mert rémített a jelenvaló üresség, ez nem lehetett volna lehetséges - hiszen akkor még nem létezett semmi, ami a kozmikus határsebességet megközelítve suhanhatott volna át a távolságon, csőrében áthordva a szerelem - és egyéb, kevésbé fennkölt dolgok - morzsáit a túlsó partra, a szlogen szerint és ténylegesen is "embereket összekötve", ahogy a két különböző méretű kéz fonódik össze az üdvözlőképernyőn. Már érezni véltem a királyfivá változtató csókot szomjas kétéltűajkaimon...

És aztán újra nagyra nőtt anyám, a keze megint messzire elért, és a kicsi, szomorú ország, akit én Megcsonkított Leánynak hívtam, olyan lett, mint az a cella, ahova az igazság paródiájaként saját potenciális megmentőjüket zárták a régi idők Ólafrjainak és Haraldjainak ezek a korlátolt, kőolajon hízott utódai. A fájdalom Higgs-mezeje tömeggel ruházta fel addig a térben száguldozó gondolatrészecskéimet, és a gravitációként érzékelt téridőgörbület visszarántott a valóságba.

Későn. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott. A valóságos és lehetetlen két kölcsönösen átjárhatatlan univerzuma helyett valami egymásba folyó lehetőségektől hemzsegő, szivárványszerűen derengő valami jött létre, amelyben a cselekedeteimnek következményei voltak, és nem anyám időjárásszerű természetétől függött minden. Ijesztő volt az ok-okozat törvények kegyetlen világa, de nem volt-e ugyanolyan ijesztő az érthetetlen jeleket figyelni és minduntalan a közelgő pofonra várni? Még csak homályos, alig elgondolható fogalomként bár, de megjelent a remény, hogy anyám nem gondolatolvasó, és ha nem jár el a szám, talán eldughatom a Máshova vezető alagutam bejáratát az általa megtestesített Végzet elől, és nem végzem úgy, mint a főszereplő a Kiállhatatlan című film végén.

Tulajdonképpen persze csak találgatás volt. Máig valószínűbbnek tűnik, hogy tudott rólunk, a világok összekeveredéséről és a vágytól bomlott elmék ügyetlenkedéseiről, meg az addig szunnyadó Megmagyarázhatatlan Álmokról, amik meggyőzően elhitették velem azt a képtelenséget, hogy már máskor is éltem, és pont itt, ebben a kicsi, szomorú országban haltam meg, egyként a sok Névtelen közül, akik hétköznapi szőke srácokból zöldesszürke angyalokká változtak, aztán itt születtem újjá azok között, akik mit sem sejtve bűnözőkként és árulókként emlegetik őket. Nincs tudományos bizonyíték a lélekvándorlásra, de ha a legyőzhetetlen Félelmet le lehet győzni, akkor akár ez is igaz lehet - és az is, hogy igazából ezért vigasztalom néha Vidkunt vagy Adolf bácsit éjszakánként, mikor a csendes sötétben olyan érzékeim kelnek életre, amikről csak a nagyon kicsi gyerekek és a nagyon furcsa felnőttek tudnak. Vagy csak élénk fantáziám van, és könnyen érzek együtt olyanokkal, akikkel együttérezni márpedig nem illik; anyám pedig továbbra is mindenható és soha nem fogja engedni, hogy a Kedvesemmel mi is istenekké válhassunk.

Igen, a Kedvesem, aki miatt én is arra a dalra szavaztam volna, ha akkor lett volna pénz az egyenlegemen. Azt képzelem néha, hogy akik bejuttatták, azok is tudnak rólunk, minden rezdülésünkről, és valamilyen módon átéreznek minket, mint egyik hullámtermészetű részecske a másikat. A szöveget akár én is írhattam volna, ha nem épp azzal lettem volna elfoglalva, amiket mostanában írok, vagy azzal, hogy nem tudok írni, mert a számítógépnél hideg van, ahol meleg van, ott meg soha nincs csend. Mikor a döntőt néztük, sikerült a hagymás szendvicsre fognom a könnyeimet.

Ez a hideg és hó is az ő húsvéti ajándéka, hogy olyan legyen a világom, mintha már nála lennék, mert ott ilyenkor ez az időjárás megszokott. Egy darab belőle itt van velem, de csak még többet kívánok. Az egészet! Mindig is telhetetlen voltam, mindenből a legjobb kellett, az egész tábla Lindt Excellence 99-es, az egészen saját tervezésű pólóim, az egészen igazi Bundeswehr-bakancs, az egészen eredeti harmadik birodalombeli érmék és dokumentumok. De az utóbbiak nem bizonyultak elégnek, egészen ott - pontosabban: akkor - akartam lenni. És így lett mégis hamis szeretőm a szarvasvadász, akivel végignosztalgiáztuk az utolsó tanulmányi félévet, míg józan énem továbbra is játszi könnyedséggel hitette el mindenkivel, hogy én most aztán hű, mennyire tanulok. A Vadászmester, aki csak pénzt és a másnapi cselekvőképességemet kívánta tőlem, és akitől én csak a Régi Időket akartam. De most minden más. Most igazi hús-vér nő van a dologban, a hamis szeretők ideje lejárt. A térbeli távolság áthidalható, ellentétben az időbelivel.

Igen, minden egészen megváltozott.

A fűszál

Lennék fűszál, nézném, ahogy fekszel
s lefoszlik rólad minden tettetés:
húsod lerothad, mi egykor annyit ártott
megbolondított szeretőknek, és
mókusoknak, peléknek lakhelyet
ad szellős melled, megrepedt fejed.
Lennék fűszál, kövérré nőnék rajtad,
zöldellne minden egykor vonzó hajlat.
Lelegelne egy kiskecske egyszer,
majd gyermeked levágná és megenné -
így lennénk végre, minden ellenére
tudatlan örömmel eggyé.

Hello 2015.

Na kb. mostanra jöttem helyre. Nagyon durva állapotba ittam magam, mint ilyenkor mindig. :)

És fázik a lábam, és csetelni próbálok, és mindenki játssza a hülyét, mintha nem értené, miért nem vagyok oda a megerőszakolás intézményéért.