Ebédnél mindig megy a rádió (már ez is milyen, mintha az 1984-ben lennénk, hogy nem kapcsolhatod ki az állandó propagandát a háttérben), és most épp valami Magyarországot népszerűsítő műsort fogtunk ki. Eleve az abszurd, hogy a médiában kell népszerűsíteni egy országot a saját lakói körében, süt az egészből az izzadságszag és a kétségbeesett erőfeszítés, hogy megpróbálják valamelyest elejét venni az elvándorlásnak - holott kevesebb beszéddel és élhető körülmények teremtésével ez hatékonyabban működne... Na de ezt hagyjuk, nem erről akartam írni, hanem arról a hideg, nyirkos, rohadt érzésről, ami elfog az ilyesmitől.
Mindig itthon voltam, és soha nem volt otthonom. Persze, van egy házunk, vannak szüleim, meg ilyenek, de amikor pl. megjött a legutóbbi verseskötetem, anyámék reakciója valahol a totális értetlenség és a szörnyülködés között mozgott. Mikor megmutattam ugyanezt a könyvet a falubelieknek, hasonló visszajelzések jöttek - "szép, de szörnyű", vagyis tartalmilag képtelenek voltak azonosulni vele, még ha el is ismerték, hogy minőségileg rendben van. Olyan megjegyzés is volt, hogy "nem szabad ilyeneket gondolni" - amitől őszintén borsódzott a hátam. Mi az, hogy nem szabad gondolni valamire? Megint 1984...
Arról nem is beszélve, hogy a másik két kötet meg angolul van, amiből egy fia mukkot sem fognak fel. Családon belül nyelvi szakadék van közöttünk, ráadásul úgy, hogy soha a büdös életben nem hagytam el Magyarországot, hacsak azt nem számítjuk, amikor a kőszegi osztálykirándulás alkalmával, még általánosban, poénkodva átugráltunk az osztrák határon meg vissza. Kétnyelvű, kétkultúrájú kiméraképződmény lettem, mert a tiltott gondolatoknak valami helyet kellett adnom, valami formát, egy olyan niche-t, ahol kellemetlen következmények nélkül jelenhetnek meg (maximum bevonzanak pár bigott fazont, de semmi esetre sem azt az intézményes és össznépi boszorkányüldözést, ami lehetett volna). No meg azért, mert anno a Tanár Úr kijelentette, hogy rosszak az irományaim. Visszatekintve - olyan tizedikes lehettem - tényleg rosszak voltak, de azt minden pedagógus tudja, hogy ha egy gyereknek ilyet mond, azzal mit okozhat. (Mármint elméletben tudja. A gyakorlatban...nos, a diszkalkulia-történet külön posztot érdemelne.)
Szerencsére (?) ebből az lett, hogy túlszárnyaltam magam egy olyan területen, amibe nem tudott beleszólni. És bizony, most már tényleg kezdem elhinni, hogy tehetséges vagyok, mert egyre több idegentől hallom.
Mindennek vannak persze hátrányai. A tartalmas barátságok ára pl. az éjszakai életmód és az állandó konfliktus a villanyszámlán (tegnap is előjött anyám ezzel, én meg szó szerint sikítófrászt kaptam, mert halvány lila gőze sincs arról, milyen manapság egy állásinterjú, sem arról, hogy én ott hogyan viselkedem - mesze nem olyan behódolóan és önvédelemből mindent ignorálni próbálva, mint az ő közelében -, és ehhez képest képes a fejemhez vágni, hogy "nem veszem komolyan" azt, hogy dolgozni kell; nem mintha nem dolgoznék itthon is, pl. fordítás....na de mindegy). Mintha tehetnék arról, hogy akivel érdemes beszélni (egy-két kivétellel, akiktől ezennel is bocsánatot kérek), az kb. mind olyan 6-8 óra mínuszban van hozzám képest.
Úgyhogy amikor jönnek a közmédiában ezzel a csöpögős-nyálas parasztromantikával, hogy a gyökerek, meg a családi szeretet, meg a mákos bejgli, megígymegúgy, akkor vagy elfog a méla undor, vagy a sárga irigység, hogy nekem ez miért nem adatott meg. Nem mintha nekem nem jelentené ugyanazt 1920, mint bárki másnak, nem mintha nem szeretném a gulyáslevest, vagy valami, csak épp... valami hiányzik. Hiába reklámozzuk, mi a jó itthon, ha nem teszünk az ellen, ami igenis nem jó. Nincsenek illúzióim, tisztában vagyok vele, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, és nem is vágyom arra, hogy kolbászból legyen, nem "gondtalan" életet akarok, hanem beleilleni valahova, ahol nem kell állandóan magyarázkodnom mindenért, ahol nem értik minden második mondatomat félre, ahol nem küldenek el azzal, hogy "erre a pozícióra csak férfiakat keresünk" (megtörtént eset). A szüleim egyébként tökéletes állatorvosi lovak abból a szempontból, hogy milyen maradandó hatásai vannak a "boldog" Kádár-kornak még ma is. Mintha Kurázsi mamával és Pató Pállal élnék egy háztartásban. Nem hibáztatom őket, csak néha olyan erővel jön rám az "el kell húznom innen" érzés, hogy fizikailag fáj.
Persze ahhoz is pénz kell. Ördögi kör. De keresem a megoldást. Tudom, hogy van egy tökéletes megoldás, egyszer próbálkoztam is vele, évekkel ezelőtt, de most úgy gondolom, hogy azt még nem szeretném. Egyrészt azért, mert az én jogom eldönteni, mikor és hogyan halok meg, nem a környezetemé; másrészt azért, mert dolgom van még. Akármilyen nagyképűen hangzik, úgy érzem, le tudok még valamit rakni azt asztalra az íráson kívül, a megfelelő eszközökkel. Egy sor példa van előttem, Chris Dornertől Aileen Wuornosig, Eugen Schaumantól Timothy McVeigh-ig. De akár hazai példát is mondhattam volna Pipás Pista "néni" személyében. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tudom, hogy lehetséges. Lehet persze, hogy nekem nem jön össze, de az nem azért lesz, mert eleve ki van zárva.
Egyesek itt megkérdeznék, hogy "mégis mit értek el" az említett személyek. Attól függ, honnan nézzük, szinte semmit és nagyon is sokat. Nyilván nincs olyan, hogy Utópia, tökéletes világ. Az is egyértelmű, hogy egy fecske nem csinál nyarat, csak nagyon kivételes esetben, és akkor is csak azért, mert a pillanat megérett rá. De ez nem ok arra, hogy örökre a kocsmai asztal mellett ülve szidjuk a rendszert, miközben napi 8 (12, 16) órában meg szolgáljuk azt! "Still, we cannot afford to be idle, and although weaker than our opponent, in men and military equipments, must endeavor to harass, if we cannot destroy them." Vagyis: Mégsem engedhetjük meg magunknak a tétlenséget, és bár gyengébbek vagyunk az ellenfélnél mind élőerő, mind felszerelés tekintetében, muszáj legalább zaklatnunk őket, ha elpusztítani nem is tudjuk.
Na ez a hozzáállás az, amit sürgősen meg kellene tanulnunk itthon is.
2014. szeptember 27., szombat
2014. szeptember 26., péntek
Újra itt vagyok.
Igen, hosszú idő után újra magyar blog. Nem mondom meg, mi és hol volt az előző. Ha tudod, úgyis tudod, ha nem, akkor úgyis mindegy. A lényeg az, hogy tudnom kell, nem felejtettem-e el magyarul annyi év angol nyelvű kommunikáció és publikálás után.
Miért "le a dobozokkal"? Mert ha igazán értelmes (figyelem, nem "könnyűt" vagy "sikerest" mondtam, hanem "értelmest"!) életet akarunk élni, akkor "outside the box", azaz a begyepesedett társadalmi normákon kívül, azoktól függetlenül kell gondolkodnunk. Kell. Muszáj. Mert az emberi elme dobozolás iránti igénye odáig ment, hogy saját magán tesz erőszakot. Dawkins a "diszkontinuus", kategóriákra tördelt elmét emlegeti, ami a kamaszok nemlétezését bizonygatja azzal, hogy mindenki vagy szavazóképes felnőtt, vagy szavazóképtelen kiskorú. Ez persze karikatúra, de mindannyian érezzük a jelenség hatásait a mindennapokban. Na ennek a dolognak az ellentéteként jött ez a blog létre, legalábbis remélem, hogy ezt a célt fogja szolgálni.
Most például magamon vettem észre a "dobozgondolkodást". Ősrégi számítógépemmel gyakran vannak technikai problémák, és hajlamos vagyok úgy gondolkodni ezekről, hogy "jaj, én író vagyok, nem értek az ilyesmihez". Micsoda hülyeség! Attól, hogy valamiben kivételesen jó vagy, még nem kell tökéletesen inkompetensnek lenni minden másban. Okés, lehet, hogy kutya nehéz dolgom van ezt-azt megtalálni a gépen (a blog létrehozása is telhetett volna kevesebb időbe, például), de ettől minek félni? Mai elhatározás tehát: nem félek az IT és egyéb technikai témájú dolgoktól. Ettől persze az írói identitásom megmarad.
Apropó identitás. Feltűnt már valakinek, hogy mindannyian minimum egy tucat ilyennel rendelkezünk? Nemzetiség, foglalkozás, a társadalmi és biológiai nem kérdései, szexuális orientáció, vallás (vagy annak hiánya), "osztály szerinti" hovatartozás, egy- vagy többnyelvűség, politikai nézetek, művészi ízlés, vérmérséklet, satöbbi - mitől függ, hogy milyen kontextusban melyik címkét (öncímkét) használjuk? Pl. releváns, értelmes kérdés-e az, hogy egy melegnek mi a véleménye, mondjuk, a betegbiztosítás kérdéseiről? Persze korreláció lehetséges az ember szexuális preferenciái és politikai hovatartozása között, de azt vettem észre, hogy többnyire kőbe vésett megfelelést feltételeznek a kettő között, és ami a legfurcsább, az LMBT közösségek "kinézik" maguk közül a konzervatívabbakat. Aminek persze az az eredménye, hogy "az LMBT szavazat", mint olyan, kisajátítható a baloldal (figyelem, ez a fogalom országonként mást jelent!) számára. Kérdés: kinek jó ez? Qui prodest? Mert hogy magának a szimpla, egyszerű, hétköznapi LMBT embernek nem, az biztos. Tudom, egyeseknek, főleg a tapasztaltabbaknak, nincs szüksége a hagyományos értelemben vett közösségre, egy-két emberrel elvannak, de pl. egy tizenévesnek eléggé nem mindegy lehet, hogy ott van-e előtte az, hogy "nem te vagy a hülye, nem vagy egyedül, vannak közös tapasztalataink", vagy pl. az ellenkező nem viselkedésmintáiba próbálja magát beleerőltetni, hogy valamennyire értelmezni tudja azt, amit érez. Viszont ha a támogatás és példamutatás azzal jár, hogy elvárnak tőle egyfajta idomulást, "pártprotokollhoz" való alkalmazkodást, azzal ugyanúgy kárt okoznak. Én is voltam fiatalon liberális, pont ezért. Ez volt az egyetlen (számomra látható) útja annak, hogy valamilyen szinten megszabaduljak az állandó magyarázkodástól, csesztetéstől, elvárások és (finomabb-durvább) fenyítések tömkelegétől. Ugyanez egyébként a másik oldalra is vonatkozik, amit a Ne Kérdezz, Ne Válaszolj (Don't Ask, Don't Tell) doktrína ábrázolt a legjobban, amíg létezett (és aminek a szelleme amúgy a magyarországi hozzáállásra, ha nem is hivatalosan, de szemmel láthatóan jellemző, és nem csak a seregben). Ismertem olyat, akit emiatt a törvény miatt rúgtak ki, és komolyan felmerült a kérdés: most komolyan kevesebb valakinek a harcértéke attól, hogy csaj helyett pasi várja haza (és vice versa)? Mi köze a két dolognak egymáshoz? A patriotizmus és a háborús részvétel nem kiváltság, hanem kötelesség (kéne hogy legyen), a nemzet minden tagjára nézve.
Arról persze beszélhetünk, hogy mi tesz valakit egy nemzet tagjává. A mai világban ez is kérdésessé vált. A média például következetesen britnek minősít olyan személyeket, akik Nagy-Britanniában születtek ugyan, viszont színesbőrűek és/vagy iszlám vallásúak, sokszor közel-keleti nyelveken jobban beszélnek, mint angolul, sőt - és ez itt a fő probléma! - aktívan részt vesznek "házasságszerző", azaz gyermekkereskedelemmel foglalkozó bűnszövetkezetek és/vagy radikálisan nyugatellenes terrorszervezetek tevékenységében. Ők maguk soha nem vallanák magukat britnek, legfeljebb a takíjja gyakorlatának megfelelő módon (mondjuk azért, hogy állami támogatásokhoz, segélyekhez, ingyenes orvosi ellátáshoz, stb. jussanak), függetlenül attól, mi áll a papírjaikon. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában is. És még csodálkozunk azon, hogy egyesek fellépnek a jelenség ellen, sértve érezvén nemzetük létfontosságú (és nem csak gazdasági) érdekeit? Akár a békés holland, akár a kevésbé békés norvég ellenzéki stratégiát nézzük, a közös ok egyértelmű: az állam nem képes vagy nem hajlandó ellátni belső védelmi feladatait, így "az emberek" csak magukra támaszkodhatnak ezügyben (amihez egy európai nagyon nem szokott hozzá, a keleti blokkban élők meg még annyira sem; nem akarom Amerikát fényezni, ott is van gond elég, de ha itt is létezne például univerzális fegyvertartási jog, meg a saját lábon állásnak a rájuk jellemző lehetőségei és kultúrája, talán nem jutott volna ilyen krónikus szintre ez az ügy).
Ez nem egy politikai blog. Nem fogok részletekbe menni, arra ott vannak azok, akik szeretnek az aktuálpolitikai finomságokon csámcsogni; én jobban szeretem élni a saját életem. Viszont nyitva vannak a szemeim, és időnként nagyokat döbbenek azon, amit látok - vagy éppenséggel azon, amit mások nem látnak meg. És ilyenkor le is írom, milyen hatással volt rám mindez, talán terápiás célzattal, talán exhibicionizmusból, talán azért, hogy találjak hasonló gondolkodású emberkéket, talán azért, hogy elgondolkodtassam a többieket. Most épp a politikai szemellenzők jutottak eszembe, legközelebb valami más. Aztán megint más. Vegyesfelvágott. Az én blogom, az én váram - ugyanúgy, ahogy a testem is. Egy későbbi posztban talán pont a testmódosítás, a reproduktív önrendelkezés, a halál módjának és időpontjának megválasztásához való jog, vagy épp a nemi erőszak témáját fogom boncolgatni, személyes tapasztalatokon keresztül. Hozzászólásokat, véleményeket szívesen fogadok, trollokat és fanatikusokat nem.
Szóval velkám :)
Miért "le a dobozokkal"? Mert ha igazán értelmes (figyelem, nem "könnyűt" vagy "sikerest" mondtam, hanem "értelmest"!) életet akarunk élni, akkor "outside the box", azaz a begyepesedett társadalmi normákon kívül, azoktól függetlenül kell gondolkodnunk. Kell. Muszáj. Mert az emberi elme dobozolás iránti igénye odáig ment, hogy saját magán tesz erőszakot. Dawkins a "diszkontinuus", kategóriákra tördelt elmét emlegeti, ami a kamaszok nemlétezését bizonygatja azzal, hogy mindenki vagy szavazóképes felnőtt, vagy szavazóképtelen kiskorú. Ez persze karikatúra, de mindannyian érezzük a jelenség hatásait a mindennapokban. Na ennek a dolognak az ellentéteként jött ez a blog létre, legalábbis remélem, hogy ezt a célt fogja szolgálni.
Most például magamon vettem észre a "dobozgondolkodást". Ősrégi számítógépemmel gyakran vannak technikai problémák, és hajlamos vagyok úgy gondolkodni ezekről, hogy "jaj, én író vagyok, nem értek az ilyesmihez". Micsoda hülyeség! Attól, hogy valamiben kivételesen jó vagy, még nem kell tökéletesen inkompetensnek lenni minden másban. Okés, lehet, hogy kutya nehéz dolgom van ezt-azt megtalálni a gépen (a blog létrehozása is telhetett volna kevesebb időbe, például), de ettől minek félni? Mai elhatározás tehát: nem félek az IT és egyéb technikai témájú dolgoktól. Ettől persze az írói identitásom megmarad.
Apropó identitás. Feltűnt már valakinek, hogy mindannyian minimum egy tucat ilyennel rendelkezünk? Nemzetiség, foglalkozás, a társadalmi és biológiai nem kérdései, szexuális orientáció, vallás (vagy annak hiánya), "osztály szerinti" hovatartozás, egy- vagy többnyelvűség, politikai nézetek, művészi ízlés, vérmérséklet, satöbbi - mitől függ, hogy milyen kontextusban melyik címkét (öncímkét) használjuk? Pl. releváns, értelmes kérdés-e az, hogy egy melegnek mi a véleménye, mondjuk, a betegbiztosítás kérdéseiről? Persze korreláció lehetséges az ember szexuális preferenciái és politikai hovatartozása között, de azt vettem észre, hogy többnyire kőbe vésett megfelelést feltételeznek a kettő között, és ami a legfurcsább, az LMBT közösségek "kinézik" maguk közül a konzervatívabbakat. Aminek persze az az eredménye, hogy "az LMBT szavazat", mint olyan, kisajátítható a baloldal (figyelem, ez a fogalom országonként mást jelent!) számára. Kérdés: kinek jó ez? Qui prodest? Mert hogy magának a szimpla, egyszerű, hétköznapi LMBT embernek nem, az biztos. Tudom, egyeseknek, főleg a tapasztaltabbaknak, nincs szüksége a hagyományos értelemben vett közösségre, egy-két emberrel elvannak, de pl. egy tizenévesnek eléggé nem mindegy lehet, hogy ott van-e előtte az, hogy "nem te vagy a hülye, nem vagy egyedül, vannak közös tapasztalataink", vagy pl. az ellenkező nem viselkedésmintáiba próbálja magát beleerőltetni, hogy valamennyire értelmezni tudja azt, amit érez. Viszont ha a támogatás és példamutatás azzal jár, hogy elvárnak tőle egyfajta idomulást, "pártprotokollhoz" való alkalmazkodást, azzal ugyanúgy kárt okoznak. Én is voltam fiatalon liberális, pont ezért. Ez volt az egyetlen (számomra látható) útja annak, hogy valamilyen szinten megszabaduljak az állandó magyarázkodástól, csesztetéstől, elvárások és (finomabb-durvább) fenyítések tömkelegétől. Ugyanez egyébként a másik oldalra is vonatkozik, amit a Ne Kérdezz, Ne Válaszolj (Don't Ask, Don't Tell) doktrína ábrázolt a legjobban, amíg létezett (és aminek a szelleme amúgy a magyarországi hozzáállásra, ha nem is hivatalosan, de szemmel láthatóan jellemző, és nem csak a seregben). Ismertem olyat, akit emiatt a törvény miatt rúgtak ki, és komolyan felmerült a kérdés: most komolyan kevesebb valakinek a harcértéke attól, hogy csaj helyett pasi várja haza (és vice versa)? Mi köze a két dolognak egymáshoz? A patriotizmus és a háborús részvétel nem kiváltság, hanem kötelesség (kéne hogy legyen), a nemzet minden tagjára nézve.
Arról persze beszélhetünk, hogy mi tesz valakit egy nemzet tagjává. A mai világban ez is kérdésessé vált. A média például következetesen britnek minősít olyan személyeket, akik Nagy-Britanniában születtek ugyan, viszont színesbőrűek és/vagy iszlám vallásúak, sokszor közel-keleti nyelveken jobban beszélnek, mint angolul, sőt - és ez itt a fő probléma! - aktívan részt vesznek "házasságszerző", azaz gyermekkereskedelemmel foglalkozó bűnszövetkezetek és/vagy radikálisan nyugatellenes terrorszervezetek tevékenységében. Ők maguk soha nem vallanák magukat britnek, legfeljebb a takíjja gyakorlatának megfelelő módon (mondjuk azért, hogy állami támogatásokhoz, segélyekhez, ingyenes orvosi ellátáshoz, stb. jussanak), függetlenül attól, mi áll a papírjaikon. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában is. És még csodálkozunk azon, hogy egyesek fellépnek a jelenség ellen, sértve érezvén nemzetük létfontosságú (és nem csak gazdasági) érdekeit? Akár a békés holland, akár a kevésbé békés norvég ellenzéki stratégiát nézzük, a közös ok egyértelmű: az állam nem képes vagy nem hajlandó ellátni belső védelmi feladatait, így "az emberek" csak magukra támaszkodhatnak ezügyben (amihez egy európai nagyon nem szokott hozzá, a keleti blokkban élők meg még annyira sem; nem akarom Amerikát fényezni, ott is van gond elég, de ha itt is létezne például univerzális fegyvertartási jog, meg a saját lábon állásnak a rájuk jellemző lehetőségei és kultúrája, talán nem jutott volna ilyen krónikus szintre ez az ügy).
Ez nem egy politikai blog. Nem fogok részletekbe menni, arra ott vannak azok, akik szeretnek az aktuálpolitikai finomságokon csámcsogni; én jobban szeretem élni a saját életem. Viszont nyitva vannak a szemeim, és időnként nagyokat döbbenek azon, amit látok - vagy éppenséggel azon, amit mások nem látnak meg. És ilyenkor le is írom, milyen hatással volt rám mindez, talán terápiás célzattal, talán exhibicionizmusból, talán azért, hogy találjak hasonló gondolkodású emberkéket, talán azért, hogy elgondolkodtassam a többieket. Most épp a politikai szemellenzők jutottak eszembe, legközelebb valami más. Aztán megint más. Vegyesfelvágott. Az én blogom, az én váram - ugyanúgy, ahogy a testem is. Egy későbbi posztban talán pont a testmódosítás, a reproduktív önrendelkezés, a halál módjának és időpontjának megválasztásához való jog, vagy épp a nemi erőszak témáját fogom boncolgatni, személyes tapasztalatokon keresztül. Hozzászólásokat, véleményeket szívesen fogadok, trollokat és fanatikusokat nem.
Szóval velkám :)
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)