Gondolatfoszlány az egyéniségről

Egy-egy trauma után hétköznapi cselekvéseink jelentés nélküli automatizmusokra hullanak szét (ld. A Serbian Film, az "üres tálban képzeletbeli reggelit kavargató" jelenet), amelyekbe kapaszkodva próbáljuk fenntartani a normalitás látszatát - legalább magunk előtt -, mint világhálóba gabalyodottan vergődő halak. A normalitás azonban már eleve csak látszat volt, és mindvégig az is maradt, egyfajta kollektív pszichózis, ami segít nem gondolni bizonyos kellemetlen tényekre, és összetartani azt a nárcisztikus ábrándképet, amit a köznyelv "személyiségként" emleget. Valódi egyéniség, egyéni cselekvés- és kifejezésmód persze, ha egyáltalán létrejön, kártékony anomáliaként kiirtásra kerül a normalitás orwelli rendjéhez szorongva ragaszkodó többség által. Sőt, ezen kiirtás módozatául a többség ma már többnyire olyan utat választ, amely a testet életben hagyja, azzal az illúzióval nyugtatva meg civilizált, érzékeny, "humánus" lelkét (ld. Adalék a morál genealógiájához!), hogy az egyéniség csupán gyógyítható betegség, nem pedig az ember eredeti, elvesztett, eltagadott lényege. Traumákat, géneket, körülményeket, és egyéb irreleváns dolgokat hibáztat a helyzetért - azaz: az egyéniség létezéséért -, miközben önmagát "segítőként" magasztalja fel. Az egyéniség megnyilvánulásait rendszerezni és "kezelni" próbáló orvos maga is meg van győződve arról, amiről "betegét" meg akarja győzni: nevezetesen, hogy szándékai tiszták, ő jót tesz, ő segít. Éppen ezért veszélyes, hiszen ha az egyén tényleg elhiszi, hogy egyénisége egy rossz, beteg valami, amitől meg kell szabadulnia, amiből ki kell gyógyulnia, ott nem sok esély marad annak a titokzatos valaminek a megmentésére, ami az embert valóban emberré, gondolkodó, fogalomalkotó, világformáló lénnyé teszi. (ld. Gépnarancs - "I was cured all right!") A "lelkes állat" lemond lelkéről, és a hangya szerepét veszi fel, egy fiktív királynő - a normalitás, vagy ahogy tetszik: a társadalom - szolgálatában. Az objektivizmus megpróbált kiutat mutatni ebből, de az ego és a bírvágy materialista kultuszává züllött, mielőtt bármit felmutathatott volna. Pedig a Himnuszban (Anthem) még romlatlan, itt még Nietzsche leányával van dolgunk, akit nem bolondított meg a tőzsde és a "láthatatlan kéz" mítosza. Csak később válik nála (de főleg bólogatójános követőinél) az önérvényesítés önzéssé, önimádattá. Persze az ember mindig is önimádó állat volt - de egy filozófusnak illene tudatában lenni ennek a csapdának, és minden eszközzel elkerülni.