Egy kis szabadság és költészet így reggelire

Nem mindent mondunk ki, amit kellene, és amit kimondunk, azt se mindig úgy értik, ahogy mi gondoltuk, hogy mondjuk; az őszinteség tehát nem állapot, hanem törekvés - azon szándék, hogy legalább akaratlagosan ne torzítsunk el semmit, még akkor sem, ha úgy kényelmesebb vagy biztonságosabb volna működni. Valójában egy evolúciósan kudarcra ítélt stratégia, mint minden etikai szempontból erénynek számító cselekvés, szándék, vagy érték - az etika pontosan az ösztönökkel való szembeszegülést jelenti, a csábításnak való ellenállást, "önmagunk" legyőzését (valóban önmagunkét? vagy épp azzal alakítjuk ki önmagunkat, hogy amorális túlélőrobot-programunkon felül próbálunk emelkedni?). Ezért számít "rossznak" az árulás, a lopás, az erőszak és a házasságtörés - mindezek olyan cselekedetek, melyek az egyén önfenntartását, illetve szaporodását szolgálják a többi fajtárs kárára.

Ezek alapján magának az életösztönnek a kiirtása, a félelem felszámolása - egyszóval, saját létünk megszüntetése - a lehető legetikusabb cselekedet; ugyanakkor furcsamód "önző" is, mivel a lét alapjául szolgáló szenvedést (vagy tapasztalást, tudatot, kinek mi tetszik) iktatja ki, vagyis megfosztja a többi embert gyűlöletének tárgyától. Az már köztudomású, hogy sohasem a halottat "sajnálják", hanem önmagukat, azért, mert hiányzik az, akin kitölthetnék saját bosszúságukat és tehetetlenségüket; hiányzik a külső ágens, akit felelőssé lehet tenni saját hibáikért, és így rákényszerülnek arra, hogy szembenézzenek önmagukkal és saját halandóságukkal is, melytől a gyerekes elme (a hüllőagy generálta ösztönök hatására) fél, sőt, retteg, olyannyira, hogy száműzi még a gondolatát is a lehető legtávolabbi, legeldugottabb helyekre, mind fizikálisan, mind mentálisan. (Az utóbbinak egy különösen extrém formája a "halál utáni élet" paradox koncepciójának feltalálása volt. Egy másik az a mostanra társadalmi gyakorlattá vált ötlet, hogy bárkit, aki akár csak gondol a halálra, erőszakkal "meg kell gyógyítani", a gondolkodását kémiai úton letompítva és egyfajta pavlovi kondicionálást alkalmazva, mert sérti a többiek törékeny egóját, ha azt kell látniuk, hogy valakiből hiányzik saját irracionális félelmük.)

Ich labe mein Auge an elfgrünen Hängen,
an Klippen die ragen aus tosendem Meer.
Seh' tausende Rösser zum Gipfel sich drängen,
voran eilt ein Schwarzes vor schneeweißen Heer.
Mit seidenen Fesseln erklomm es die Klippe,
doch manche es auch am Ende nicht halt.
Entsetzt erstarrte die schneeweiße Sippe
als es da stürzte in Fluten, so kalt.
Das Schwarze erlöst nun von einsamer Qual,
gestillt seine Sehnsucht von Freiheit und Willen.
Mein Auge nun ruht auf herbstwelkem Tal,
Ach, könnte ich auch meine Sehnsucht so stillen.
So spür' ich die Sehnsucht nach kühl-freiem Winde,
doch blick' ich voll Scham auf mein weißes Gewand,
Nachts weine ich nach dem ach' freien Kinde,
das mit dem schwarzen Einhorn verschwand.

(Tündezöld domboldalra vetettem szemem, a háborgó tenger felett tornyosuló sziklákra. Láttam ezer paripát a csúcs felé rohanni, egy fekete elébevágtatott a fehér seregnek. A selyemistrángos ló megmászta a sziklát, de nem állt meg a tetején. Rettegve bámult a hófehér ménes, ahogy levetette magát a hideg hullámok közé. A fekete így megváltotta magát a magányos kíntól, elcsendesítette vágyakozását a szabadság és akarat után. Most tekintetem az őszi völgyben nyugtatom - ah, bárcsak én is így be tudnám tölteni vágyam. Érzem, hogy hívnak a hűvös, szabad szelek, de szégyenkezve nézem fehér ruhámat, és éjjelente siratom azt az oly' szabad gyermeket, aki eltűnt a fekete egyszarvúval.)

A hevenyészett, többnyire szó szerinti fordításért elnézést, nem vagyok műfordító, de legalább így tudok spontán élvezkedni azon, milyen szép és kifejező és finoman tömör tud lenni a német nyelv. Persze a magyar is az, de máshogy. Ebben van valami filozofikus, valami emelkedett, valami olyan szinten más, hogy lehidalok tőle. :)