Eltervezem, hogy nyugodtan mindent megbeszélünk, és kiderítjük, miért van ez az egész, de amikor kijövök a szobámból, és azon az autoriter, bunkó hangon megkérdezi, hogy "Mi bajod?", akkor egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy Az a bajom, hogy heteken át mérgeztél, és ha nem jöttem volna rá, akár mostanáig folytattad volna; meg az is a bajom, hogy a hátam mögött megvezetted a koordinátort, így nem jutottam ki Finnországba, pedig ha sikerül, akkor Niina talán nem szakított volna velem; de legfőképpen az, hogy soha a büdös életben nem mondtad meg, hogy mindezeket MIÉRT csináltad, de tudom, hogy tökéletesen felesleges lenne. Tényleg az fáj az egészben a legjobban, hogy nincs racionális magyarázat, hogy olyan, mintha mindenben a puszta rosszindulat vezérelné, de mégis mi a bús radai rossebtől lesz valaki rosszindulatú a gyerekével szemben?! Okot nem adtam rá, legalábbis nem tudok róla, hogy adtam volna. Ráadásul az összes könyvben az van, hogy a család attól az, hogy tökmindegy, ha nem értünk egyet, vagy ha a másik olyat tesz, amit szerintünk nem kéne, akkor is szeretjük és támogatjuk egymást. Úgy látszik, ez tényleg csak a könyvekben van így. (Meg persze a két "fogadott bátyám" esetében, akiket a neten szedtem össze... az egyik szerint rossz kontinensre születtem, és a helyzet alapján lehet benne valami.)
Azt bezzeg megmondja (mint tegnap is, ebédnél), hogy azt akarja, hogy diliházba kerüljek, de azt nem, hogy miért. Minden szart megcsinálok neki, amire utasít (igaz, hogy csak azért, mert elegem van a folyamatos balhézásból), és szerinte nem vagyok elég "együttműködő". Valaki megértethetné már vele, hogy az együttműködés nem azt jelenti, hogy az embernek nincs saját akarata, nincsenek saját céljai. Megtehetném, hogy öngyilkos leszek, amivel mindkettőnknek jót tennék, de azzal úgy érezné, hogy ő nyert, azt pedig azért se fogom neki megadni, azok után nem, ami a finn út körül történt. Persze nyilván meg fogom tenni, de nem itt. Nem így. Egyébként is megígértem az említett "fogadott bátyámnak", hogy előtte találkozunk Illinois-ban. (Ami még külön megbonyolítja a dolgokat, mert nem is annyira a jegy árának megkeresése a probléma, hanem az, hogy hogyan oldom meg, hogy anyám ne vegye el a pénzt, mielőtt felhasználhatnám. De különben ezt se értem - ha utálsz valakit, akkor azt normális esetben magadtól minél messzebbre akarod tudni. Nem teszel meg mindent csak azért, hogy továbbra is egy házban maradjon veled. Normális esetben. De ez a helyzet közöttünk szerintem már rég nem normális. Pl. normális ember nem nyúl a más cuccához. Ehhez képest már megint nyúlkált a szobámban, kirakta a teraszra az ágyruhát, és ennek még örülnöm is kéne? Na jó, elismerem, ez triviális, de mindenben így viselkedik. Ami a tied, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz meg semmi közöd. Mintha még mindig hároméves lennék, vagy valami.)
Persze abban a pillanatban, ahogy végre eltűnhetek innen, mindez irreleváns lesz. Csak most megy az agyamra, hogy semmiben nem merülhetek el rendesen, mert bármikor zaklathat valami fölösleges marhasággal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése