Gondolatok a semmiről

...És akkor a halott tekintet mélyén megpillantottam az orgazmus ragyogását, túl az enyhe másnaposság belső remegésén, túl a nyár pervazív lustaságán, valami olyan módon megfogalmazhatatlan harmóniát, mintha egy Maugliként felnőtt emberi lénynek próbálnám elmagyarázni az otthon és a civilizáció szavak jelentését. Megértettem, mi az, hogy honvágy elindulás nélkül, hogy miért volt az a kényszerképzetem minden tény és logika ellenére egészen kamaszkoromig, sőt, valahol a racionális felszín alatt (bevallatlanul, mert a bevallása egyet jelentett volna a betegség beismerésével) még utána is, hogy külföldi vagyok. Pontosabban nem is a miértet, hanem egyfajta hogyant, mintha a lelkem szövevényes mechanizmusaiba bámultam volna, az óraszerkezet fogaskerekeinek végtelen világába, ahol a részletek kristálytisztán kirajzolódtak, de az egész a távolba veszett, egyszerre mindenhova próbáltam nézni, mintha makuladegeneráción keresztül akartam volna éles képet alkotni valamiről, ami közvetlen előttem van. Képernyővédő futott az agyamban, ahogy a nemlétezést próbáltam elképzelni, de persze végig tudtam, hogy lehetetlen elképzelni, mert olyan nincs, hogy nincs; ha nem vagyok, akkor tapasztalni sem tudok, mert a tapasztalást csinálnia kell valaminek, és ez a valami vagyok én. A semminek nincs milyensége, sem fizikai, sem egyéb tulajdonságai, kiterjedése, színe, bármije; minden kísérlet a semmi megfogalmazására eleve csak üres hasonlat lehet, és hiába címkézzük fel névvel, attól még ugyanaz a semmi marad. Eközben persze a tapasztalás, a levés, még a megminimálisabb ingerdeprivált és mozdulatlan meditálás is aktivitás, azaz: valami, tehát nem semmi, és ezért fáj, és erőfeszítést igényel, és ezért jelent az elmúlás orgazmust, mert egy pillanatra megélheted a fájdalomnélküliség élményét (már ha élménynek nevezhető egyáltalán minden élmény hiánya), bár a fájdalomnak nem is voltál létezésed teljes ideje alatt tudatában - talán csak azokban a pillanatokban, amikor a méhen belüli, viszonylag szelíd majdnem-létezésből kiszakadva a valódi létezésbe felordítottál tőle, aztán megszoktad, és elfelejtetted, miért ordítottál, pedig valójában egy kis részed még most is üvölt a honvágytól a semmi iránt. Ez az érzés a leguniverzálisabb, ugyanakkor a legképtelenebb mind közül, a színtiszta abszurditás, amivel szembenézni olyan félelmetes, hogy a legtöbben mélyen letagadják még saját maguk előtt is, vagy megtanulják élvezni a fájdalmat, a tapasztalást, a Valami-t, beilleszkednek az idegen környezetbe, mint az emigráns, aki fél a szülőhazájának az emlékétől is - vagy ha nem is fél, akkor is "elfelejti" a nyelvet (pedig ez hülyeség, olyan nincs, hogy egy nyelvet elfelejteni, ha egyszer már a tiéd, akkor a részeddé válik, én már csak tudom, mert nekem kettő is van, és mindkettőben ugyanannyira otthon vagyok, ami persze valójában azt jelenti, hogy egyikben sem vagyok igazán otthon), letagadja, hogy érez bármit a gyökerei iránt, pont azért, mert ha bevallaná magának, hogy haza akar menni, azzal saját döntését csúfolná meg, és persze abszolút irracionális lenne, mert hiszen ki az az elvetemült vadbarom, aki egy élhetetlen helyre kívánkozik vissza, nem igaz?! Pedig az elvetemültség az alapállapot; eltemetett, lefojtott, "levezetett" nosztalgiák tömege vagyunk - az érzések káosza az, amit a logika és a racionalitás rozoga kerítésével próbálunk a tudat alatt, mögött, végső soron a tudaton kívül tartani, mint ragadozót, amely bárány-egónkat úgy emésztené fel, mint az ősfarkasok a Napot és a Holdat a Ragnarök idején.