Agitprop

Annyira vártam, hogy megint a szakmámban dolgozhassak - hát, most megkaptam. Persze, örülök is neki, mint majom a farkának, de azért irónia is van a dologban, méghozzá nem is kicsi; ugyanis egy olyan könyvet fordítok épp, ami az iskolai zaklatás (divatos angol szóval bullying) ellen kampányol, pontosabban az áldozatokat ösztönzi a probléma leküzdésére - ami önmagában nem is gond, sőt, dicséretes, vannak is benne hasznos részek, de mindezt a (megintcsak divatos) neoliberális, "pozitívgondolkodással" és "érzékenyítőtréninges" ideológiával annyira átitatva teszi, hogy többször felnyögtem, illetve kínosan felkacagtam olvasás közben. Szerencsére nem egy nagy cucc az anyag, hiszen gyerekeknek íródott, de...szóval, vicces. "Mondogasd magadnak, hogy jó vagy, okos vagy; szerezz barátokat, mosolyogj..." - A szokásos blabla, amitől egy magamfajta tapasztalt vén rókának, aki a Szép új világon és az Aronson-féle A rábeszélőgépen nevelődött, feláll a hátán a szőr. (Sőt, még Eric Harris naplója is az eszembe jutott, akinek bizony megvolt a véleménye a hamis önértékelés efféle önszuggesztív sulykolásáról.)

Amennyire értelmezni bírtam a koncepciót, az egész könyvnek az lenne a lényege, mondanivalója, hogy hogyan érezze magát az ember (gyereke) biztonságban, ehhez képest ilyen mondatokat is találunk a szövegben: "Mit tehetsz, ha valakinél kést vagy lőfegyvert látsz? Gyorsan és halkan tűnj el a környékről[...]azonnal mondd el egy felnőttnek, mit láttál. Legjobb, ha egy szülőnek, tanárnak, az iskolapszichológusnak, az igazgatónak vagy egy rendőrnek szólsz." Jajj! Az átlagos magyar, sőt, európai olvasó erre megkérdezhetné, mi ezzel a gond (ami már önmagában elmond pár dolgot a kultúránkról), de ez egy amerikai könyv, ahol pedig a civil, "jófiúkra" vonatkozó fegyvertartásnak komoly hagyományai vannak - azzal a pikantériával kiegészítve, hogy bizonyos politikai körök mostanában pont ezeket kívánják eltüntetni, átformálni. Törvényi eszközökkel, persze, illetve főleg azokkal. (Épp most láttam erről egy idézetet, miszerint "A fegyverkorlátozás híveinek filozófiája: A tinik kilencvennel száguldoznak lakott területen, amikor a megengedett sebességhatár 25. Oldjuk meg a problémát úgy, hogy levisszük húszra.") Nevermind, hogy a statisztikák szerint alacsonyabb a bűnözési ráta (az erőszakos cselekményeket illetően) azokon a helyeken, ahol lazábbak a szabályok (és jobban megőrződött az önvédelem telepeskori szükségességéből kialakult kulturális háttér). Tudom, hogy megint a Délt fényezem (pedig ott is van gond rendesen, pl. vallási fanatizmus és a következményei, a homofóbiától az evolúció- és/vagy tudománytagadásig - majd egyszer erről is lesz bejegyzés), de ha egyszer a tények ezt mutatják...

Ennyit az egyik kedvenc vesszőparipámról :) A másik, igazából furcsább tényező az, amit az első bekezdésben már említettem. Többször, több helyen hangoztattam már, hogy jobban tennék a fiatalok, ha Eric és Dylan példáját követnék az ilyen "pozitív" maszlag helyett. Az ugyanis valóban igaz, hogy a zaklatók, szekálók, csúfolódók ellen fel kell lépni. Csak az a nem mindegy, hogy hogyan. Tapasztalataim szerint az iskolai csesztetés, kiközösítés pontosan azokat veszi célba, akik valamilyen módon eltérnek az átlagtól. A hivatalos ideológia szerint az ilyen "áldozatokat" magabiztosabbá, sikeresebbé kell tenni - igen ám, csakhogy a társadalom úgy működik, hogy az lehet sikeres, aki a lehető legjobban be tud állni a sorba. A magabiztosság egyetlen elfogadott forrása a többséghez tartozás, a többségi célokkal (gazdagság, népszerűség, stb. - a fogyasztói társadalom "értékei") való azonosulás. Tehát ahelyett, hogy a zaklatásból, bántásból az ember (gyereke) erőt meríthetne a kitöréshez, a különálláshoz, az ellenálláshoz (ahogy Pekka-Eric Auvinen, Eric Harris, Dylan Klebold, stb. tették), azt tanítják neki, hogy emelkedjen felül rajta, majmolja a "sikeres" embereket, hitesse el magával, hogy ő jó, hogy ő "hasznos", hogy őt szeretik, elfogadják... és egy idő után bizony el is fogadják és szeretni is fogják, ő pedig túlságosan kényelmesen fogja magát érezni ahhoz, hogy fellázadjon. Láttam, ahogy ez megtörtént másokkal, és bizonyos mértékben velem is megtörtént (legalábbis a felszínes kompromisszumok szintjén). Pont ezért érzem át, milyen belülről ez az egész, milyen alattomosan és ártatlannak tűnő módon hat a folyamat.

Nagyon messzire kerültünk 1776-tól (és 1848-tól vagy 1956-tól), amikor a zsarnokság egyértelműen megmutatta az arcát, és tudni lehetett, ki az ellenség. Illyés Gyula Egy mondata pedig egyre aktuálisabb...