négy

Abiogenezis

A diktatúra tetemén,
a paranoia tején,
Keleten nevelkedtem én.
A formák hűvös zavarát
mint vörösiszap-ár törte át
a gondolat - furcsa kelát
képződött lelkemben tehát
Kelet - s Nyugatnak talajából:
üledék, mely verset táplál
és mindennapi működést gátol.
A tömeg az idegent bizony
mindig kizárja önmagából.

Magad, Uram...

Remények és kijáratok -
áltattatok, míg álltatok;
romjaitokon az esők
sava már mintát rághatott.
Közben felépítettem én
magamnak egy kijáratot.

Megadni a módját

Archaizáltam eleget,
játszottam harcos meleget -
radikális vagy liberális,
vagy mit bánom én már, mily reális:
ha valami helyes, az helyes.
Lehet, hogy épp nem kellemes
tolladdal állni percekig,
míg szíved gondokkal telik,
de használd ki, míg engedik
vékonyka választójogod.
Kellene, ha már nem tudod.

Szabályozottság

Ki tudja, ki látta, amikor
elloptuk az örömöt magunktól?
Ma már csak üvegben létezik,
meg fecskendőkben és hazugságban;
falak vigyázzák tetteit,
bűnné lett vágyni, ferde hajlam.
Oly becses volt hát a biztonságunk,
hogy mindennek nyakára hágtunk,
ami miatt valaha érdemes volt
biztonságban lenni? Itt vagyunk
összezárva minden méhbe holt
igaz öröm kísértetével -
s te még rám szólsz: "vigyázz, kit idézel!"?