Tegnap

A gépem meghalt, a félelem ittmaradt; várom a szervizes hívását, mint a messiást, és pont A semmitől délre-t nem szabadna olvasnom, mert túlságosan hasonlít az életemre. Még szerencse, hogy anyám nem hagy békén, ötpercenként nyávog valamiért. Aki beteg, ne akarjon semmit, úgyis tudja, hogy a végén mindig oda kell hívnia, vagyis végeredményben mindent én csinálok meg. Azt is, ami felesleges.

Vajon ha valaki a fejében a saját verseit üvölti Trent Reznor hangján, az őrült, tehetséges, mindkettő, vagy egyik sem?

Ne legyen bűntudatod attól, hogy nem magyarul csinálod, mondom magamnak, nem túl meggyőzően. Elvégre Janus Pannonius is nagy magyar költő, pedig minden sorát latinul írta.

Végre rá tudok nézni a képére anélkül, hogy fekete örvénybe taszítana a fájdalom. Azért ez már valami, nem? De hiába ex, már két éve, és hiába a kölcsönös távoltartási végzés, elfelejteni akkor sem tudom. Bezzeg egy számítógép néha azt is elfelejti, amit nem kéne. Megint vincseszterlerohadás miatt fekszem itt, a semmibe bámulva, ami az életem helyén tátong. A terv szerint majd csatlakozom a huszonhetesekhez, de már annyiszor estek kútba mindenféle terveim, hogy nem merem beleélni magam. Pedig hiába hazudtam be magamnak, hogy a hely nem számít, hogy elvagyok itthon is, hogy nem érdekel, ha nem tudom átlépni az Atlanti-óceánt - úgy tűnik, mégis muszáj lesz, pedig már ettől is félek. A saját álmaim beteljesülésétől, basszus! Vagyis... nem egészen. Adminisztráció, ellenőrzés, pénzügyek, tájékozódás, egyszóval az emberi világ legundorítóbb aspektusa az, amin át kell tuszkolnom magam, és fogalmam sincs, az vár-e a túloldalon, amit ígértek. Vagy vár-e valami egyáltalán. Az egyik rémálmom arról szól, hogy az univerzum gömb alakú, ha kilépsz az egyik oldalán, automatikusan belépsz a másikon - és az ország maga egy univerzum.

Mondták, hogy szexi az akcentusom, én meg néztem, mint a vett malac, mert eleve azt szégyellem, hogy van akcentusom. Persze neki ez nyilván csak egzotikumot jelentett, nem szögesdrótemlékekből, pénz(telenség)ből és szülői paranoiából felhúzott neo-vasfüggönyt.

Rohadt dolog felelősségteljes felnőttet játszani, vagyis erre rákényszerülni, mert a valódi felnőttek képtelenek rá. Az egyik azért, mert soha nem tanulta meg, a másik meg azért, mert fizikailag és szellemileg is elérte a hanyatlás.

Legalább vagy egy oldószerem, ami lemossa a félelmet. És még apámmal is meg lehet osztani.

(Utóirat: ma megjött az új gép. Azon gépeltem be a hiány szülte gondolatokat.)